2013. augusztus 30., péntek

Thanks and others.



Sziasztok!
Nem is tudom mit írjak...
Nem emlékszem valami jól, hogy miképp kezdtem el írni ezt a történetet. Annyit tudok, hogy leültem az íróasztalomhoz, és felhúzott térdekkel, zenét hallgatva írni kezdtem egy A4es vonalas füzetben. Bár azóta azt a füzetet másra használom, de az összes oldal ami a történethez fűződik még megvan egy nagy dobozban :).
Először csak írtam és írtam és írtam, de nem tudtam mit kezdeni vele. Egyik pillanatról a másikra jutott eszembe ez a történet. Nem gondoltam volna, hogy csinálok neki egy blogot, és megosztom mindenkivel. Ha jól emlékszek először Nina tudta meg, aztán Angie, véletlenül Lora is, majd Liv, április körül Scarlette is. Nem írok igazi neveket, remélem az "álnevekkel" rendelkező barátaim tudják, hogy kit kiről mintáztam :).

Oh, és Nathaniel 'Nate' Lawson 100%-ig kitalált karakter, nem mintáztam senkiről.
A történet fikció és a szereplői is fiktív karakterek.

Köszönöm...
... Hennie S.-nek, Victoria Wolf-nak, Yvonne-nak és Orsinak a fejezetek átnézését.
... Debreceni Dórának, Estillának, dog Smyli-nak, Kovács Vikinek, Kovács Rékának, Török Szabinának, Mystic Girl-nek, Hennie S.-nek és Dzseninek a kommenteket.
... a pipákat az olvasóimtól.

Számadatok...

7 díj.

12 feliratkozó.

12 országból való nézettség  [
Magyarország, Németország, Oroszországi Föderáció, Románia, Egyesült Államok, Szlovákia, Egyesült Királyság, Szerbia, Hollandia, Luxemburg, Ausztria, Ausztrália]
Prológus + 15 fejezet + Epilógus

28 bejegyzés.
83 komment.

128 A4-es oldal a Wordben.

Több, mint 5000 látogatottság.
286 440 becsült karakter.

Bár nagyon régen szerkesztettem, azért megmutatom, hogy én miként képzeltem el, ha esetleg megjelenne könyv formájában a történetem :) 

Most nézve szerintem a The Missing Girl felirat más betűtípussal lenne.



Most hogy ezzel a történettel végeztem, azt kell eldöntenem, hogy a félben lévő 4 közül melyiket folytassam. Igen, időközben a lista 4re bővült.
*From The Moment I Met You [Niall Horan Fanfiction]
*I Don't Know What Happened [a történet alap, viszont megjelenik benne 4 híresség]
*Deal With God [Justin Bieber Fanfiction/Fantasy]
*Between Girl and Boy Exist Friendship... or not? [sztármentes, rendes történet]
Ne aggódjatok nem fogok eltűnni, és mind a négy történetet előbb vagy utóbb, de be fogom fejezni :)

Epilógus





Hello darlings! :)
Itt is lenne az Epilógus.

Kicsit hosszabbra sikerült, mint egy Epilógusnak kellene, lennie, de... így jött össze :)
Jó olvasást!
C.





Nagyot sóhajtva estem be az ágyamba, aztán eszembe jutott valami, ezért feltápászkodtam és elmásztam az íróasztalomig. Kihúztam az alsó fiókot, és elővettem a naplómat. A tolltartómból kikerestem a kedvenc tollam és visszacsoszogtam az ágyaimig. Felhúzott lábakkal, fülessel a fülemben Fun ft. Janella Monáe We Are Young-ját hallgatva belelapoztam a füzetbe.

2013. november 15. Hétfő
Fura újra írni. Oké, az is fura volt, hogy bemutatkoztam a saját naplómnak. Mondjuk, ha visszaolvasom évek múlva, akkor valahogy emlékeztetnem kell magam, hogy mi volt a helyzet. Na, mindegy is. A tábortűz utáni napokat is együtt töltöttük, csak nem a szabadban, hanem egy pizzázóban, vagy a Castello-ban. Bár a veszély már elmúlt, a szülők még mindig féltik a gyerekeiket, ezért, miután hazaértünk és megérezték rajtunk a füstöt, megkértek minket, hogy legközelebb valami zárt helyen találkozzunk. A crew minden tagját, bármelyikünk házában szívesen látják. Kissé fura lenne az is, hogy húszan betömörülünk egy szobába, ezért mosolyogva bólintottunk, és azóta a vendéglátósok örömére felváltva találkozunk a szokásos törzshelyeinken. Bár anya nemtetszését fejezte ki aziránt, hogy ma újra iskolába menjek, mégis beleegyezett. Persze a suliban ott van mindenki, és hazafele nem jövünk egyedül, oh és majdnem elfelejtettem mindenhol velem van Nate. Lassan szinte elég anyának annyit mondani, hogy: ott lesz Nate is. Bár kihasználhatnám a helyzetet és ellóghatnék bárhova, mégsem teszem. Jó nekem így, itt. Úgy érzem végre minden helyreállt, és megtudtam, hogy a fiú, akibe szerelmes vagyok, viszontszeret.
- Újra naplót írsz? – zökkentett ki anya a gondolataimból.
- Ööö… igen.
- Láttad már a mai újságot? – kérdezte félve anyu.
- Nem szoktam újságot olvasni – néztem furán – Miért? Mi van benne?
- Rólad írnak…
- Rólam?
- Rólad – nyújtotta át a napilapot anya.

Ötszörös szerencse
Strange - Kisvárosunkat az elmúlt héten rettentő esemény rázta meg. Az egyik helyi iskola tanulóját elrabolták. Szüleik és barátaik sem tudtak semmit. A rendőrök nyomokat kerestek, és válaszokat a kérdésekre. Ezelőtt csak tizenhat évvel történt ilyen szörnyű dolog. Egy héttel a borzalmas hír után, az elrabolt lány egyik barátjának segítségével sikerült megszöknie. A rend őrei sem tétlenkedtek, a lány vallomása alapján elindultak a bűnözőket megkeresni. A biztos urak nem csak az emberrablókat fogták el, hanem az országban körözött illegális házasságokat lebonyolító papot, illetve még egy házaspárt, akikre pontosan illik az elmúlt félévben történt betöréseknél lévő tanúk vallomása. Valamint megtalálták a tizenhat évvel ezelőtt eltűnt fiút is, aki ugyanezeknél az emberrablóknál volt fogva tartva. Azt, hogy a két fiatalt miért rabolták el, még nem hozták nyilvánosságra. Folytatás a 3. oldalon…

Morogva dobtam el a lapot. Miért kell kihozni egy dologból ennyi mindent? Oké, hogy elrabolták, de megléptem. A város meg fellélegezhet, mert elfogtak öt bűnözőt. De akkor miért kell egy külön oldal ennek az egésznek?
- Biztos akarsz ma menni iskolába? – kérdezte anya.
- Igen, de nem fog összejönni, ha nem indulunk el – álltam fel.
Felvettem a piros, kenguruzsebes kapucnis pulóverem, megigazítottam a hajamban lévő hullámcsatot és elindultunk. A szokásos helyen elválltunk, én pedig bedugtam a fülest, és Lawson ft. B.O.B. Brokenhearted-jét hallgatva baktattam Liv-ék házához. Amikor biztos voltam benne, hogy anya már nem lát, kivettem a hullámcsatot a hajamból, és kihúztam a hajgumit is. Jobb oldalt elválasztva fésültem ujjaimmal ki a hajam. Homlokomnál lévő résznél pár hirtelen mozdulattal kis ívet csináltam, majd felhúztam a csuklyám, és még egyszer megigazítottam a hajam. Az eső már éjszaka elállt, de nyomait meghagyta az út kátyúiban. Olive-ék háza előtt megállva várakoztam, közben pedig Mancs fejét simogattam. A zenét megszakította három rövid rezgés, mire kikaptam a zsebemből a mobilom és megnéztem kitől kaptam SMS-t.
„Elaludtam. Menj, majd utolérlek”
Nagyot sóhajtva pötyögtem be azt, hogy „Oké”. Azt reméltem, hogy nem kell egyedül mennem suliba. Szemembe húztam a csuklyám, és számot váltottam. Az utca végéig Alien Ant Farm Smooth Criminal-ja üvöltött a fülemben. A közepén lévő rövid átmenet miatt hallottam csak meg, hogy valaki a nevemet kiabálja, Kihúztam a bal fülesem és kérdően fordultam meg. Nate körülnézett, majd átsietett az úton, én pedig bevártam.
- Szia – mosolyogtam.
- Szia – mosolygott ő is, majd khm… a szokásostól eltérően is köszöntöttük egymást.
Összekulcsolt ujjakkal mentünk a suliba. Az elmúlt napok eseményeit beszéltük át a rövid út alatt. Nate nem hozta szóba az újságot, mert, a., nem is olvas újságot vagy 
b., mert betartja a hétfőn tett ígéretet, miszerint nem hozzuk szóba azt, ami történt. A suli utcájába befordulva kellemetlen érzés fogott el. A szülők felismertek a TV-ből, gyerekeik, pedig azért mert egy iskolába járunk.
- Miért van rajtad csuklya? – kérdezte Nate.
- Mert csöpörög az eső, és nem akarok megfázni – vontam vállat.
- Nem is esik – nézett az égre Nate, majd lehúzta a kapucnim.
A kapun belépve éreztem a tekinteteket a hátamon, és azt is hallottam, hogy összesúgtam mögöttem. Sosem érdekelt mások véleménye, de most valahogy kirázott a hideg. Vajon mit gondolhatnak? „Nézd, azaz a lány, akit elraboltak” … „Ő az!” … vagy esetleg olyasmit, hogy „Mikor jöttek össze?” … „Nate nem a hetedikes Claire-rel jár?”. Nate megszorította a kezemet nyugtatásképp. Halványan rámosolyogtam és nagy levegőt véve befordultunk a sarkon. Mindenki elnémult, mintha megnyomták volna a mute gombot. Egyedül a dobogón bandázó barátaink nem maradtak csendben, és beszélgettek tovább jókedvűen, majd amikor odaértünk köszönésképp végigöleltük egymást. Örültem, hogy a crew megpróbálja könnyíteni a helyzetet, de a háromszázvalahány diákból, a tizenkilenc elég kevés. Már épp kérdezni akartam valami Liv-től, mire az ajtó kivágódott és Mrs. Roberts sétált le a lépcsőn, egyenesen felénk tartva..
- Jó reggelt tanárnő! – köszöntünk tökéletesen egyszerre, mintha minden rendben lenne.
Igazából a reggeli köszöntés a normál dolgok közé sosem tartozott. Általában ordítozásos reggeljeink vannak. Mrs. Roberts furcsán nézett ránk, majd motyogott egy ’jó reggelt’ félét és felém fordult.
- Alice kérlek, gyere velem.
Bólintottam, küldtem a barátaimnak egy amolyan ’minden rendben lesz’ mosolyt, és nagyot sóhajtva követtem a tanárnőt. Csendben lépdeltünk a folyosón, az igazgatói iroda felé. Bal nadrágzsebemből kilógó telefondíszeket piszkáltam, és azt kívántam bárcsak végre minden rendben lenne. Persze tudom, hogy sosem lesz újra minden a régi, de hétfő reggel csak pozitívan!
- Jó reggelt Alice! – köszöntött Mrs. Henderson, amikor beléptem az igazgatóiba – Ackland tanár úr bent van – mutatott az igazgató irodája felé.
Bólintottam és halványan elmosolyodva léptem a vastag fekete ajtó elé. Benyitottam és eleget téve az igazgató kérésének leültem a kanapéra.
- Nos, Alice örülök, hogy épségben sikerült megmenekülnöd, és nem lett semmi bajod – kezdett bele a tanár úr – Tudod, egy ilyen dolog nem történik meg mindenkivel, és valószínűleg ilyen fiatalon szörnyű lehetett átélni. Arra szeretnélek megkérni, hogyha lenne valami, ami…
- Nem szeretném, ha kivételeznének velem – ráztam a fejem – Csak annyit kérek, hogy – vettem egy nagy levegőt – Ne kezeljen mindenki úgy, mint egy… nem is tudom mit. Tudom nehéz kérés, de jó lenne, ha semmi nem változna. Be fogom pótolni a tananyagot, amivel lemaradtam és a múltbéli események nem fognak változtatni a 
tanulmányi eredményemen. Csak annyit kérek, hogy próbáljon meg mindenki úgy tenni, mintha nem történt volna meg, ami megtörtént – próbáltam értelmesen elmagyarázni. 
- Értem, mit szeretnél. Nos, örülök, hogy jól kezeled a dolgokat, de ha bármi probléma adódnak, nyugodtan fordulhatsz hozzám, vagy bármelyik más kollégához, ugye tudod?
- Persze. Van még valami, vagy mehetek órára? – emeltem fel a táskám pántját, jelezve, hogy egy ideje már megy az első óra.
- Nem, nincs semmi. Mehetsz.
Lépteim vízhangoztak a kihalt folyosón. Lassan baktattam fel az emeletre, nem siettem. A hetedikesek terméből Mrs. Clark kiabálása hallatszott ki. Nem tudtam eldönteni, hogy a hetedikeseknek rossz, mert hétfőn velük van első órája, vagy Mrs. Clark-nak rossz, mert hétfőn először őket látja. Pár lépés múlva már azon filóztam, hogy Mrs. Clark vajon lenyugszik mire velünk lesz órája, vagy dühösen jön be, és nekünk annyi? A termünk ajtaja előtt megálltam, majd bekopogtam. Fura volt ezt tenni, de végül is így helyes.
- Már lemaradunk az első óráról? – nézett rám Austin mosolyogva – Nem kellene velem lógnod.
- Austin! – szólt rá élesen a matektanárnő.
- Elnézést a késésért, az igazgató úrnál voltam – fordultam a tanárnő felé, aki csak halványan mosolyogva biccentett.
Elsétáltam a helyemig, majd Liv székének, hátuljára fellépve, átléptem az enyémre, és beestem a helyemre. Előkerestem a matekcuccom, majd kinyitottam a füzetem és másolni kezdtem, ami már a táblán volt. A tanárnő csendben várta, még mindenki leírja az első oldalt. Körbenéztem, és az ajtó felőli sorban, párhuzamosan találkozott a tekintetem Austin-ével, aki azt tátogta, hogy „Rosszkislány”. Lehetne ennél jobb barátokat kívánni?
- Miért írtad azt, hogy elaludtál? – suttogtam Liv-nek – Előbb a suliban voltál, mint én.
- Őt kérdezd – bökött fejével mosolyogva Nate irányába Olive.
Egésznap szemerkélt az eső, ezért nem kellett kimenni szünetekben, aminek én őszintén örültem. Első nagyszünetben Ackland tanár úr, tanári megbeszélést tartott, ami kicsit elhúzódott, de mi nem zavartattuk magunkat, elkezdtük a ”rajzórát”. A tanárok meglepetésére mi voltunk a legcsendesebbek, annak ellenére, hogy éppen a leglazább óránk volt. A felső emeleten lévő többi osztály elfeledkezett a kamerákról, ezért hangoskodva futkostak a folyosón. Emiatt pedig nem volt a második szünetben sulirádió. Az elsőben Pete a tanári értekezletre való tekintettel nem játszott semmit, és amekkora zaj volt, nem lehetett volna hallani. Tesi után – amin egyébként készségfejlesztő játékokat játszottunk – végre indulhattam haza. Nate azt mondta inkább kihagyja az ebédet, és majd otthon eszik. Hát Jas elmondása szerint a kutyája jobb kaját kap otthon, mint amit a menzán adnak.
2013. november 16. Kedd
Nem gondoltam volna, hogy egy csapat kis tizenkét-tizenhárom éves lány ilyesmire képes. Mármint, tudom, hogy tisztában vannak a dolgok jelentésével, mégis úgy használnak bizonyos szavakat, mintha csak azt mondanám, hogy ’szia’. Reggel Liv-vel mentem suliba, fél-fél fülessel zenét hallgatva, de bementünk az egyik pékségbe, mert ő elfelejtett tízórait elrakni, én pedig venni akartam valami sütit. A pékségben összefutottunk Angie-vel, és kifele menet pedig Nate-be botlottunk. Megmosolyogtat ez az egész ”véletlen” dolog, de nem szólok bele, mert tudom, hogy csak nekem akarnak jót. Angie és Liv lemaradva beszélgettek eléggé felszínesen, én pedig mosolyogva sétáltam kéz a kézben Nate-tel a suli felé.
- Awn, de cukik – hallottam meg Liv megjegyzését.
Az iskolában próbál mindenki úgy tenni, mintha nem történt volna tényleg semmi. Egyébként erről volt tegnap szó a tanári értekezleten. Az igazgató úr megkérte az összes tanárt, hogy ne kezeljenek másképp, és az osztályukban tartsanak egy kisebb beszédet, arról, hogy ne mutogassanak rám ujjal, és ne suttogjanak különféle dolgokat rólam. Az alsósokat többnyire nem érinti ez a dolog, ők még kicsit az ilyesfajta dolgokhoz, de felsősök… nos, inkább a hatodik és a hetedik, akik ilyen téren borzalmasak. De ők sem a múltbéli eseményekre koncentrálnak, hanem arra, ami a jelenben van, előttük. Vagyis rám és Nate-re. Sosem bírtuk a hetediket, és a hatodikosokat se szívleltük. Most ők egy csapatban játszanak, ellenünk. A tanáriban az a hír járja, hogy az ötödikesek lesznek a mi utódaink. Év eleje óta az ötödikes Julie-vel és a barátnőivel szoktunk néha lenni, jó fejek. A tanárok rajtunk tartják a szemüket, mert félnek, hogy esetleg kiképezzük őket, és olyanokká vállnak, mint mi.
- Mi ez? – néztem fel meghallva a sulirádiót.
- A számra gondolsz? – érdeklődött Camil.
- Ühü.
- Big Time Rush Song For You.
- Szóval ma vegyes nap lesz?
- Valami olyasmi – válaszolt Nessa.
- Nem kell folyton cenzúrázatlan, jó számokat keresned – vont vállat Brooke.
- Mindenki mond egyet és meg is van a napi lista – egészítette ki Scarlette.
- Avril Rock N Roll-ját kellene cenzúrázni? – tűnődött Amy.
- Viccelsz? – nézett rá mosolyogva Sophie.
- Miért kellene minden olyan számot cenzúrázni, amit én hallgatok? – bosszankodott Amy.
- Green Day-t nem kell – utalt Jeremy a pár héttel ezelőtti Oh Love-ra.
- Többnyire – tettem hozzá, mire felnevettünk.
- Szánalmas – hallottam Hannah hangját a pálya felől.
Egy pillanatra a hatodik és hetedikesekből álló csapatra néztem, de megbántam. A crew legtöbb tagja követte a tekintetemet, és néhányan hallották az előző megjegyzést is.
- Ne! – mondtam – Ha figyelmen kívül hagyod, úgyis megunják.
- Biztos vagy benne? – fordult felém Aus.
- Persze - mosolyodtam el.
A törpék egyre hangosabban kezdtek nem épp szép véleményt nyilvánítani rólam, kicsivel később pedig már a barátaimról is. Ennél a pontnál akadtam ki. Utáljanak azért, mert „elvettem Claire-től Nate-et” teszek rá magasról, de aki a barátaimat szidja ok nélkül, az nem ússza meg. Leléptem a padról és egyenesen Claire szemébe nézve mentem oda hozzájuk. Régi, trükk, ha azt mutatod, hogy nem ijedsz meg semmitől, az ellenfél ijed meg tőled.
- Valami gondod van a barátaimmal?
- Nem, nincs – válaszolt flegmán Hannah.
- Az egy dolog, hogy azt a hazugságot terjesztitek, hogy elloptam Nate-et Claire-től – néztem körbe lesajnálóan – De, hogy a barátaimat szidjátok, azt nem hagyom szó nélkül. Őket ne vonjátok bele a gyerekes kis hülyeségeitekbe. Ha nem tudtok éretten gondolkozni, és elfogadni a tényt, hogy Nate már hetek óta nem szereti Claire-t, és engem szeret, akkor menjetek vissza az oviba babázni.
- Tudod a barátaiddal, csak azaz egy gond van, hogy védenek egy ilyen ribancot, mint te! – szólalt meg az egyik hatodikos.
- Hogy? – vontam fel a szemöldököm.
- Ugyan, ki hiszi el, hogy Nate csak úgy érted ment? – nézett rám Cloie, Claire és Hannah barátnője – Egy erdőből jöttetek ki! Ki tudja, mit csináltatok ott… Mindenkinek meg van a véleménye rólad, ribanc!
És, hopp. A kezem lendült, és egy óriási csattanással landolt Cloie arcán. Claire-t és Hannah-t kivéve mindenki hátrálni kezdett. Lépteket hallottam magam mögött, majd megláttam az aszfalton barátaim árnyékát. Az ottmaradt két hetedikes barátnőjük után kapott, aki a földre akart zuhanni. Hangosan sípszó szakította meg az udvar csendjét.
- Még mindig rossz színész vagy – sziszegtem Cloie-nak.
A hatodikosok és hetedikesek alkotta csoport szétnyílt, én pedig elindultam az ajtó felé.
- Mégis hova mész Alice? – hallottam az ügyeletes tanár hangját a hátam mögül.
- Tudom, az utat az igazgatóiba – válaszoltam, anélkül, hogy megálltam volna.
- Alice? – csodálkozott Pete, amikor elsétáltam a sulirádió terme előtt.
- Rosszkislány voltam – hajlítottam be a jobb kezemen lévő ujjaimat, mint egy macska, aki meg akar karmolni valakit.
Bekopogtam, majd az iskolatitkár „Tessék” szólása után bementem. ”Szerencsém” volt, mert Ackland tanár úr bent tartózkodott az irodájában.
- Mit tehetek érted Alice? – nézett rám mosolyogva az igazgató úr.
- Nézze meg az elmúlt öt perc felvételeit, ami az udvarról készült – válaszoltam – Akkor már nem fog mosolyogni – mosolyodtam el szomorúan.
Úgy hat-hét perccel később Ackalnd tanár úr vegyes érzelmekkel nézett rám.
Hitetlenség, hogy ilyet tettem, értetlenség, hogy miért tettem, és szomorúság, hogy valószínűleg meg kell majd büntetnie.
- Miért?
- Rosszakat mondtak a barátaimról. Szépen megkértem őket, hogy vonják vissza, és ne terjesszenek hazugságokat.
- És erre ők?
- Mondtak rám valamit.
- Mit?
- Olyan dolgot, amit nem szívesen ismételek el – hajtottam le a fejemet.
- Alice?
- Az én koromban ez teljesen abszurd, és még csak nem is gondoltam soha ilyesmire…
- Ezt nem pontosan értem…
- Megtenné, hogy leül velem szemben? – kérdeztem még mindig a cipőmet bámulva.
Miután az igazgató úr eleget tett a kérésemnek folytattam – Tudja, hogy hatodikban van egészségtan… és azt is tudja, hogy miről szól a nyolcadikos biológia utolsó nagy fejezete.
Óvatosan felnéztem, és láttam Ackland tanár úr arcán, hogy meglepte ez a dolog.
- Tudom, hogy nem szeretnéd elmondani, amit ők mondtak rád, de ha adok egy tollat akkor leírod?
- Le – sóhajtottam.
Kaptam egy fehér lapot, és egy tollat, majd emlékezetből szóról szóra leírtam, amit az a kis névtelen hatodikos és Cloie mondott.
- És ezt azért mondták, mert…? – az igazgató úr szavaiból kihallottam a hitetlenkedést.
- Mert Nate Claire-rel járt, de Nate szakított vele, Claire pedig nem tudja felfogni, hogy Nate engem szeret és barátait meg a hatodikosokat is ellenem fordítja.
- Megértem, hogy miért cselekedtél így, és Cloie meg az a hatodikos lány is megkapja büntetését, de ennek nem kellett volna így lennie. Ha nem ütöd meg akkor, te nem kapnál büntetést. Viszont mivel fizikailag bántalmaztad az egyik társadat, sajnos büntetést kell adnom.
- Mit kapok? – érdeklődtem.
- Szaktanárit – válaszolt készségesen Ackland tanár úr – Az a két lány pedig írásbeli osztályfőnöki figyelmeztetőt. Illetve egy hosszas beszélgetést velem.
- Miért van egy olyan érzésem, hogy a szerdai fizikaórán is kapnak egy kis fejmosást? – mosolyodtam el.
- Ezt te tudhatod – mosolyodott el az igazgató úr is.
- Ööö… és milyen indokkal kapok szaktanárit? Azért fura lenne öntől kapnom. Nem szeretném, ha a szüleim megtudnák, hogy miért vágtam pofon… Anyu nagyon félt, és könnyen kiakad…
- Pedig a bántalmazást mindenképp be kell írnom.
- És ha… - gondolkoztam – Wayns tanár úr adná? 
- Hogy?
- Ma lesz kézi. Akkor azt írná be, hogy túl agresszív voltam, és megütöttem az egyik társamat. És mondjuk, javasoljon még valami elfoglaltságot, ahol levezethetem a feszültséget…
- Rendben – egyezett bele Ackland tanár úr – Most pedig vágj olyan arcot, mintha nagyon nagy fejmosáson mentél volna keresztül!
Nagyot sóhajtottam és megfelelő ábrázattal sétáltam ki az irodából. Barátaim kíváncsian várták az ítéletet, de én továbbra is tartva a lecseszett, megbántott arcú lányt, sétáltam fel szó nélkül az osztályig. Miután becsukódott – pontosabban bevágódott Dave jóvoltából – az ajtó, végre elmosolyodtam.
- Nagy voltál – nyújtotta kezét Dan egy pacsira, én pedig értetlenül csaptam bele a tenyerébe.
- Megmaradt a tenyered nyoma! – röhögött ki Austin.
- És jegelni kell – tette hozzá Rose vigyorogva.

Fejemet rázva lapoztam tovább a naplómban. Egyébként a Wayns tanáruras terv bejött, anyáék beírattak karatéra. Jó feszültség levezető, hobbi és megtanulok egy önvédelmet is. Kíváncsian lapoztam tovább, a pénteki bejegyzésemhez.

2013. november 19. Péntek
Oké, a gyerekek kegyetlenek tudnak lenni. Bár még én is gyerek vagyok, most nem az életkorra gondolok, hanem a hozzáállásra, és a mentalitásra. Pár hülye, alaptalan pletyka miatt Austin és Nate majdnem nekiugrott a törpéknek. És ha az a majdnem nem lenne ott, akkor valószínűleg egy-egy igazgatói beírással gazdagodtak volna. Kedd óta túl nagy csend volt a hatodik és hetedikesek között. Biztosak voltunk benne, hogy nem hagyják annyiban.
- Alice, gond van! – sietett be Kyra az ajtón.
Mielőtt még lánymegbeszélést tarthattunk volna, Peter is megérkezett, csak ő nem volt ennyire előrelátó.
- Ki jön velem a hetedikbe? – nézett körbe.
- Miért mi van? – nézett fel Dan.
- Túllépték a határt – rázta a fejét Pete – Azt terjesztik Alice-ről, hogy nem is rabolták el, csak direkt elszökött, hogy mindenki figyeljen rá, és sajnálják.
- Mi van? – kérdezte egyszerre Austin és Nate.
Legyen egy nap akár hat bioszom, vagy akár hat tesim is, csak Aus és Nate nyugodjon le.
- És úgy emlegetnek téged – nézett Kyra Nate-re – Mint egy díj. Alice a megfelelő alakításáért téged nyert el.
Nate a padomon ülve lefagyott, addig Aus képes volt méregtől elborult fejjel elindulni az ajtó felé. Felpattantam Camil padjára, majd átléptem Nate és Austin-
ére, és épp időben ugrottam Aus elé, mielőtt még kiment volna a teremből. 
- Nyugodj le – fogtam le minkét ökölbe szorult kezét.
- Nate, nyugi – hallottam Jas hangját a padunk felől.
Ugyanazt csinálta, mint én. Próbálta lenyugtatni Nate-et, mielőtt még valami hülyeséget tenne.
- Ezt akarják! Egy újabb balhét. És minket tönkretenni! Figyelj, engem érint ez az egész, mégis én vagyok a legnyugodtabb, mert nem érdekel. Kis pisisek, akiknek túl unalmas az életük, ezért másokéba avatkoznak bele.
- Szólunk Ackalnd tanár úrnak! – szólalt meg Sophie.
- Nem! – ráztam a fejem - Szólunk Arts tanár úrnak!
- Ő bír minket, és elmondjuk mi történt, ő pedig elmondja az igazgató úrnak! – helyeselt Tif…

Nem olvastam végig az akkor írtakat, csak ráztam a fejem. Hogy képesek ilyenre? Én nem tudnék ilyet csinálni… sem kitalálni. Jobb lesz, ha elkezdek írni, vagy ma nem marad időm.

2014. május 16. Szerda
Több hete nem írtam már. Az évvége kicsit húzós. Múlt héten találkoztam Matt-tel. Sikerült hozzátartozókat találnia a rendőrségnek. Hastingsben anyai ágon lévő rokonaihoz költözik. Azért akart találkozni, hogy elmondja a jó hírt és azért is, hogy el tudjon búcsúzni. Ha jól emlékszem tegnap utazott el. Örülök, hogy tizenhat év után végre jóra fordult a sorsa.
 Az utolsó tárgyalások, és az elmúlt október/novemberben történtekkel kapcsolatos dolgok befejeződtek már márciusban. Az orvosok és a rendőrség arra jutott, hogy Elizabethnek és Masonnek nem lehetett közös gyerekük, amibe Elizabeth beleőrült és mindenáron akart egyet. Miután meg is szerezte, amire vágyott, az őrület miatt elhatározta, hogy márpedig az ő gyerekének megad mindent, amit csak akar. Így amikor meglátta, hogy Mattel beszélgetek, úgy gondolta a már beteges elméjével, hogy én leszek a tökéletes pár ’fiának’ és akkor egy szép, nagy, család válik belőlünk. Mason pedig már annyira a felesége hatása alatt állt, hogy mindenre képes lett volna, csak, hogy Elizabethet boldognak lássa. Azt hiszem, ezzel le is szeretném zárni életem azon részét, amely mindvégig kísérteni fog.
 Pár nap és osztálykirándulás. Az utolsó. De legalább kétnapos lesz, tele szabadprogrammal, és nekünk kedvező dolgokkal. Három tanár jön CSAK velünk. Az ofő, a pótosztályfőnök és a volt osztályfőnök. Nehéz napok jönnek. Nemsokára megkapjuk a felvételi értesítőket, és Mrs. Benson már elkezdett dolgozni a ballagási műsoron…

A nap folyamán még jön egy bejegyzés.

2013. augusztus 26., hétfő

15. Fejezet



Sziasztok! :)
Ugyanígy kezdtem a 2. Fejezet | 1 fele | bejegyzést is. Azért nem azt írom, hogy az 1. Fejezetet, mert ott nem írtam semmi előszöveget, egyszerűen csak kitettem :D. Nos, ez lenne az utolsó rész. Szerda/csütörtök körül érkezik az Epilógus, és Péntek este/éjszaka felé pedig még egy kis Köszönetféle :). Köszönöm a 4755 nézettséget, a kommenteket, és a díjat*-*.
Jó olvasást!
C.





Szombat maradék részét alvással töltöttem, és a következő napot is. Anyáék tolerálták, hogy teljesen ki vagyok fáradva és a lehető leghalkabban csináltak mindent. Könnyű volt visszaállni a rendes ételre, a gyorskaja után. Voltak fura, ijesztő álmaim, de nem olyan Bella - sikoltozásommal bekerülhetnék egy ördögűzős filmbe - féle. Volt, amiben egy ideig teljesen sötétben sétáltam, majd megláttam pár pislákoló fényt, és azt követve egy üvöltöző emberekkel teli terembe kerültem. Átvergődtem a tömegen, és megláttam, hogy miért kiabál mindenki. Egy ringben Nate és Matt volt, dühtől eltorzult arccal. Egy másik álmomban összeházasodtam Nate-tel. Boldogan néztem körbe, de mindenki arcáról lefagyott a mosoly, és a hátam mögött lévő személyre meredt. Visszafordultam és Nate helyett Matt állt ott.
- Alice!
- Egeen? – kérdeztem félálomban.
Ez egy ’igen’ akart lenni.
- A rendőrségről telefonáltak – kezdett bele anya, én pedig már nem is voltam álmos – a műszaki osztályon van a telefonod, és nem tudják megjavítani. A memóriakártya is megvan, és nem veszett el róla semmi.
- Kérjék meg Pete-et! – süllyedtem vissza a puha párnák közé.
- Hogy?
- Pete ért ezekhez. Ő egy zseni ilyen téren.
- Biztos vagy benne?
- Igen. Egy pillanat – kezdtem el kutakodni az ágyam mellett lévő kis kupacban.
Miután találtam egy tollat, fogtam egy zsebkendőt, és leírtam Peter számát. Még szerdán, amikor elkértem Jeremy mobilját, akkor jegyeztem meg.
- Milyen nap van?
- Hétfő.
- Jó, Pete csak szerdán utazik a nagymamájához. Itt elérik – nyújtottam át a zsepit.
Anya kiment a szobámból és felhívta a rendőrséget. Hallottam, hogy többször is rákérdeznek, hogy biztos-e abban, hogy egy tizennégy éves fiú tud nekik segíteni. Hátamra fordultam és a plafont bámulva tervezgetni kezdtem. Ebéd után áthívom a lányokat. Lesz mit beszélnünk az biztos.
- Alice! – hallottam anya hangját valahonnan.
- Hm? – motyogtam.
- Elaludtál. Délután kettő óra van.
- Elaludtam?
- Igen. Liv és Angie azt kérdezi, hogy háromra átjöhetnek-e.
- Persze, addigra összeszedem magam.
Anya elhagyta a szobámat, én pedig nagy nehezen kimásztam a pihe puha ágyamból, és a gardróbomhoz sétáltam. Egy darabig kotorásztam a ruhák között, majd végül őszre való tekintettel barna összeállítást vettem elő. Miután felöltöztem, megágyaztam és kicsoszogtam ebédelni.
 Magammal vittem az egyik - még pár héttel ezelőtt – könyvtárból kikölcsönzött könyvet is. Cyn Balog könyvét olvasva, és közben ebédelve azt vettem észre, hogy anya valahogy furcsán mosolyogva néz engem. Letettem a könyvet és kérdően pillantottam felé, mire ő egy még nagyobb mosollyal megrázta a fejét. Újra felemeltem a könyvet és összevont szemöldökkel gondolkozni kezdtem. Bennem nincs semmi különös, a könyvben pedig… Ne már. A könyv címe Tündérszerelem. Szerelem. Gyorsan befejeztem a késői ebédemet, és elpakoltam (volna) magam után, de anya elhessegetett a konyhából.
 Ágyamon ülve, falnak dőlve olvastam háromig, amikor percre pontosan betoppantak a legjobb barátnőim. Csoportos ölelés után bevonultunk a szobámba, és már dobtam volna le a párnát oda, ahol Angie ki szokott feküdni a szőnyegemen, de megállított.
- Ne. Házi őrizetben vagy?
- Mi? – értetlenkedtem. 
- Kijöhetsz? – kérdezte Liv. 
- Mégis hova?
- Random sétálni, vagy beülni valahova – vont vállat szőke barátnőm.
- Nem tudom… Még nem kérdezgettem anyáékat ilyesmiről.
- Van valami, amivel bebiztosíthatod magad?
- Másfél napig szinte csak aludtam és ettem. Bocsi, nem nagyon tudok még koncentrálni.
- Van valami olyasmi, ha megmondod anyukádnak, akkor elenged?
- Ez egy elég hülye mondat volt, de nagyjából értem. Azt hiszem, van.
- Oké, ezzel kellett volna kezdened – indult kifelé a szobámból Angie.
- Mrs. Browns meg tetszik engedni, hogy Alice eljöjjön velünk pár órára? – állt meg kedvesen mosolyogva göndör hajú barátnőm.
- Nem is tudom lányok… - kezdett bele anya az aggodalmaskodásba, és rám nézett.
- Nyugi, anyu. Jól vagyok, és kellene egy kis frisslevegő. Plusz jó lenne, ha kimozdulnék egy kicsit…
Anya még mindig kételkedően nézett ránk, ezért bedobtam a biztosítékot – ahogy Angie nevezte.
- Nem csak hárman leszünk – nézetem barátnőimre, akik egyetértően bólogatni kezdtek – Ott lesz Jas, Scarlette, Sophie, Camil, meg még páran. Austin és Nate is.
Nate nevének elhangzása után anya kicsit megkönnyebbülten nézett ránk.
- Értem – bólintott anya – Szóval az egész crew?
- Nagyjából igen – mosolyogtam.
- Nagyjából?
- Lehet Tif és Dan nem tud jönni…
- Jó – sóhajtott – Menjetek. De mire érsz haza?
- Fél tizenkettő? – vágtam rá, de rögtön megbántam.
- Hogy?
- Tizenegy? – kérdeztem, de anya tekintete miatt újra kijavítottam magam – Tízre itthon leszek?
- Rendben.

- Szóval mi vagyunk a crew mi? – bökött oldalba Angie az utcán, mire elnevettem magam.
- Anyu így hív minket. Mármint a balhés csapatot… Egyébként pontosan hányan is vagyunk?
- Itt vagyunk mi hárman.
- És még Jas, Scarlette, Sophie, Camil, Brooke, Kyra, Rose, Nessa, Lora, Amy, Tif… - sorolta Liv.
- Ez eddig tizennégy.
- Meg Austin, Nate, Dave, Jer, Pete, Dan.
- Húsz – számoltam fejben. 
- Hát mit ne mondjak, vagyunk egypáran – vigyorgott Angie. 
- Egypáran? – néztem rá barátnőmre – Ezt a húszas bandát a tanároknak élmény fegyelmezni.
- Nagyon nagy sajnálattal kell közölnöm, de nem jött nekik nyolc év alatt még össze – vágott szomorú fejet Liv.
- Én azon is csodálkozom, hogy elmertek velünk menni múlt éven Párizsba, osztálykirándulásra.
Sztorizgatva, nevetve sétáltunk lefelé a kertvárosban, majd a patak menti földúton a FourSeason tó felé.
- Mi volt a pontos biztosítékod? – érdeklődött Angie – a crew?
- Nate.
- Nate? – döbbent le minkét BFF-em.
- A kijelölt dokim bebeszélte nekik, hogy mivel megmentett, ezért úgy érzem, hogy hálával tartozok neki. Meg, hogy teljesen össze vagyok zavarodva, és azt hiszem, hogy szerelmes vagyok belé…
- Lassíts! – intett le Angie – Milyen kijelölt doki?
- Dilidoki.
- Miért kellene neked dilidoki?
- A rendőrség szerint még fiatal vagyok, és segít feldolgozni az elmúlt hét eseményeit…
- De ehelyett? – nézett rám Liv.
- Feldolgozás helyett felhúzott.
- Kiakadtál mi? – vigyorgott Angie.
- Bemutattam neki az Alice Carmen Browns - eredeti, vágatlan - Kiakadás című darabot.
- És mi történt?
- Hazamentünk – vontam vállat.
- Szüleid? – érdeklődött Liv.
- Ha a doki felhívta őket, és elmondta, akkor tudják. Én nem szóltam semmit.
Időközben elértünk a 4S tónak azon részére, ahol kijelölt tűzgyújtó helyek vannak, körberakta vastag, ülésre alkalmas farönkökkel.
- Alice! – tűnt elő a sötétből Jas, és megölelt.
Ahogy közelebb értünk immár négyen, egyre több alakot ismertem fel a félhomályban. Öleléssel fogadott minket mindenki, majd körbeültünk a farönkökön.
- Nem kell aggódnod. Tudat alatt az igazat mondtad – fordult felém Angie.
- Megszokás – vontam vállat – Valahogy éreztem, hogy nem csak hárman leszünk.
- Barmok! – röhögött Amy.
- Mi történt? – kérdezte Liv.
- Ezek a nem normálisoknak csak a szájuk nagy! Nem tudnak tüzet rakni!
- Ugye az nem az, amire gondolok – szörnyedt el Sophie, a Dave kezében lévő dobozra nézve.
- Nyugi, ez csak egy kis tűzgyújtó zselé – nyugtatta meg a társaságot Dave. 
- És tudod használni? – érdeklődött Nessa.
A tűzrakó hely körül álló fiúk között nagy csend állt be.
- Oké – álltam fel.
- Adjátok azt ide – fejezte be a mondandóm Jas.
 A fiú engedelmesen átadtak nekünk minden tűzgyújtáshoz szükséges eszközt, és kényelembe helyezték magukat.
 Lora kiszedte az összes fahasábot, Brooke pedig az összedobált újságokat. Egy napilapot elvéve kiterítettem a betonból kiöntött tűzrakó helyen, majd két hasábot egymásnak döntöttem rajta. Közé beraktam pár összegyűrt papírt és óvatosan – hogy össze ne dőljön az eddigi munkám – körberaktam még pár fahasábbal. Scarlette átnyújtotta a tűzgyújtó zselét, én pedig letekertem a kupakját, és egy vastag csíkot nyomtam az előttem lévő fára, majd továbbadtam Camil-nek, aki megismételte ugyanezt. Miután minden hasábon lett egy kis zselé, felálltunk és hátráltunk pár lépést.
- Austin, te jössz! – szólt hátra Kyra.
Austin elővett a zsebéből egy öngyújtót, Jer pedig a kezébe adott egy összecsavart újságot. Aus meggyújtotta a végét, majd a rakás közepébe nyomta.
- És most? – hallottam Dan hangját a hátam mögül.
- Figyelj – vigyorogtam.
Pár pillanat múlva, egy pattanást követően belobbant a tábortűz. A lángok felcsaptak a végtelen égbe, majd pillanatok alatt visszazuhant, és rendes, tábortűzként lobogott tovább.
- Hol tanultál te ilyet? – ölelt át hátulról két kar.
- Túl sok filmet néztem – vontam vállat mosolyogva – És voltam már néhány kerti partin.
- Nate, nem ültök le? – fordult felénk Tif.
- De – válaszolt mosolyogva Nate, majd egy puszit nyomott a fejemre, elengedett.
Összekulcsolt kézzel ültünk le az egyetlen szabad helyre. Régóta miénk ez a tűzrakó hely. Bár biztos, hogy turisták szoktak itt ülni, de iskolák közötti törzshelyként tekintünk rá, akkor a miénk. A crewnak bele van vésve a farönkökbe a kezdőbetűs jelölése.
- Alice – szólított meg Pete.
- Hm?
- Sikerült megcsinálni a telefonod – nyújtotta át Pete a mobilom - Mondtam a rendőröknek, hogy úgyis találkozunk, ezért odaadták, hogy majd adjam vissza. Nem hiányzik róla semmi.
- Köszönöm.
- Ki kér pillecukrot? – nézett körbe Rose.
Szinte egyszerre csillant fel mindenkinek a szeme a pillecukor szó hallatán. Rose a háta mögül elővett négy zacskó édességet és minden rönkhöz egyet dobott.
- Ha elfogyna, van még. 
Dave és Jer előkerítették a sütőbotjainkat, én pedig végre újra éreztem azt, amit egy hete már nem. Biztonság. Nyugalom. Egy hely olyan emberekkel, akik nem emlékeztetnek semmire, és nem erőltetnek semmit.
- És mond csak Nate – tette vissza botját Angie a tűzbe – Hogy találtad meg Alice-t?
Erre a történetre már mindenki kíváncsi volt. Egy emberként fordultunk Nate felé, várva, hogy belekezdjen.
- Pénteken, ofői után, amikor leléptem – kezdett bele Nate – Austin utolért az udvaron. Addigra már végre megértettem Claire-rel, hogy nem járunk. Kicsit ki voltam, és elegem volt a tehetetlenségből. Rossz volt nézni, hogy mindenki csak bámul ki a fejéből. Ezért elindultam egyedül. Végül a McDonald’s-nál találtam magam, éhesen. Elindult befelé, hogy vegyek valamit ebédre, amikor megláttam a kocsit. Előkaptam a telefonom, hogy biztos legyek benne, és háromszor is ellenőriztem a rendszám meglévő részét. Pár perc múlva kijött az a vörös hajú nő, meg a szőke hapsi és kajával felpakolva beszálltak a kocsiba. Mivel péntek volt és ebédidő, a forgalom lassan haladt, így tudtam követni az autót. Egy részen azt hittem elvesztettem, de amikor megláttam, hogy melyik útra fordult rá, akkor eszembe jutott, hogy azaz út csak egyfelé visz. Levágtam a Parkerdőn az utat. Egy kis idő múlva újra feltűnt az autó, és követni kezdtem az út mentén, az erdőben. A háznál elbújtam az egyik bokorban, és megvártam még bemennek a házba. Körbejártam a telket, de nem találtam mást, csak a kapuhoz közel lévő sarokban rozsdásodni a rácsot. Nálam volt a zsebkésem, és próba-szerencse alapon megpiszkáltam a kerítést. Amikor hallottam, hogy újra kijönnek, visszatettem a rácsot, és megvártam még lelépnek. Beszöktem és megláttam, hogy Carmen fenn van a padláson. Nem tudtam, hogy bárki más lenne a házban, ezért rohantam. Az ajtó mellett lévő vázában lévő virág fal felöli részére volt ráakasztva a kulcs… - foglalta össze röviden Nate a megmentési akcióm – a többire pedig már gondolom, rájöttetek.
Mindenki feldolgozta magában a történetet, és összerakta a hiányzó részeket.
- Nekem is lenne egy kérdésem – néztem fel – Hogy tudták meg a rendőrök, hogy hol vagyok?
- Ez egyszerű – mosolyodott el Angie – Pénteken volt egy hete, hogy el… nos… tudod. És a rendőrök elmentek a szüleidhez, hogy megbeszéljék mire jutottak eddig. Én is átmentem, kíváncsi voltam. Már épp el akartam mondani, hogy mi találtunk valami használhatót, amikor megjött az SMS.
- Értem – biccentettem – De ha te biciklivel voltál, ők meg autóval… Te hogyhogy előbb ideértél?
- Ahogy te is mondtad, én biciklivel voltam. Rövidebb úton jöttem, és nem kerültem dugóba sem.
- Rejtély megoldva – mosolyodtam el – Figy, kérhetnék valamit? – néztem körbe.
- Persze – jött az egyértelmű válasz.
- Felejtsük el ezt az egészet. Mármint… tudom, hogy ezt valószínűleg nem fogjuk soha elfelejteni, de… Ne hozzuk fel többet. Ne mondjatok olyat, hogy „Amikor elraboltak…” vagy olyat, hogy „Amíg te…tudod” hanem mondjatok annyit, hogy múlt pénteken, vagy múlt szerdán. 
- Rendben – bólintott mindenki.
- Van valakinél ketchup? – nézegette a megsült pillecukrát Dan.
- Te nem vagy jól – röhögte el magát Amy.



Mivel ebben a részben nem volt egyetlen egy dal sem [hogy tehettem ilyet?:O] ezért, egy Adam Lambert számot berakok ide nektek.[Én nem rég hallottam egy PLL részben, és rákerestem]


2013. augusztus 23., péntek

14. Fejezet



Hello darlings! :)
Mivel tegnap kiderült, hogy a mai programomnak annyi, és reggel nem tudtam aludni, ezért géphez ültem, és tádám :D Itt is lenne az új rész :). Bár ez lett az eddigi legrövidebb rész (3/4 oldal), de remélem tetszeni fog. Lehet, hogy várom kellett volna, és összerakni az előző résszel, de ha már így alakult... Köszönöm a 4501 látogatottságot és a kommenteket :)

Jó olvasást!
C.



- Miért? Miért? Miért? – ütögettem a fejem az ablaknak.
- Mert ez kötelező ilyenkor – válaszolt anya.
- De én nem akarom – morogtam, és továbbra is hideg üveget fejelgettem.
Mp3-am fülhallgatójából Papa Roach When Did The Angels Go üvöltött, de csak az egyik fülest raktam be, hogy halljam, mit mondanak a szüleim. Apa hirtelen lenyomta a beépített ablaklehúzót, mire én összeszorított szemekkel húztam vissza fejem.
- Apaaa! – szóltam rá, de a végén már elröhögtem magam.
- Tom! – szólt rá anya szigorúan apára.
- Nincs semmi baja. És még nevet is – vont vállat apu.
Úgy öt perc múlva apa leparkolt egy kertvárosi takaros kis ház előtt. Épp csengetni akartam, amikor megjelent egy hamuszürke kosztümös nő a kapuban.
- Miss Gray már várja önöket – mondta a nő, majd intett, hogy kövessük.
- Ez ijesztő volt – suttogtam apának. 
- Csak sok filmet nézel – legyintett anya.
- Te gondoltad volna, hogy a nő hetvenvalahány éves anyja a gyilkos? Mielőtt megölt valakit, mindig azt mondta: Felteszem a teavizet. Mi van, ha itt ez a szöveg?
Apával halkan röhögni kezdtünk, anya pedig megrovó pillantásokat küldött felénk.
- Kérem, itt várjanak! – állított meg minket a kosztümös nő.
Elvileg ez egy magánpszichológus. A váró úgy nézett ki, mint egy nappali. Fotelekkel és kanapékkal volt körberakva egy barna asztal. Az ülőalkalmatosságok között újságtartók voltak kihelyezve, bennük különböző korosztálynak megfelelő magazinokkal. Nagyot sóhajtva huppantam le az egyik fotelbe, mire visszajött kosztümös nő, és közölte, hogy mehetek.
- Szuper – morogtam.
Anyáék bíztató pillantásokat küldtek felém, én meg amolyan, ha ezt túlélem, egésznap alhatok tekintettel, néztem vissza. Becsuktam magam mögött az ajtót és körbenéztem. Olyan, mint a filmekben. Könyvespolcok körben, tele értelmeseknek való vastag kötetekkel. Középen egy kisasztal, az egyik felén egy nagy fekete bőrfotel, benne a pszichológussal, vele szemben pedig egy kanapé.
- Üdv – köszöntem és leültem a kanapéra.
- Szia Alice! A nevem Dr. Stephanie Gray – mosolygott rám a doki – Helyezd magad kényelembe.
- El is feküdhetek? – érdeklődtem.
- Persze – válaszolt mosolyogva – Egyéb kérdés?
- Véletlenül nem rokona Claudia Gray-nek?
- Hogy kinek?
- Claudia Gray-nek, aki az Örökéj, négykötetes sorozatot írta. Bár ő New Orleans-ban él…
- Nem, nem állok rokoni kapcsolatban az írónővel – rázta a fejét a doki – Szeretsz olvasni?
- Mhm.
- Kivennéd a fülhallgatód?
Csak biccentettem egyet, és kihúztam a fülest, majd leállítottam a zenét.
- Nos, Alice azért vagyunk itt, mert történt veled egy olyan dolog, amit nem szívesen él át senki, és a te korodban ez egy nagy trauma lehet.
- Elraboltak – tettem egy párnát a fejem alá – Nem kell körülírni.
- Igen, elraboltak. Bár a te vallomásodat még nem láttam, de annak a fiúnak…
- Matt-nek hívják…
- Szóval Matt-nek a vallomását már igen, és megtudtam belőle, hogy mi volt a célja az elrablóidnak.
- Romantikus, ugye?
- Megtennéd, hogy nem szakítasz félbe, javítasz ki és teszel megjegyzéseket?
- Maga pszichológus, nem?
- De, az vagyok – felelte idegesen Dr. Gray.
- Akkor nem nekem kellene beszélnem? Én elkezdek beszélni, maga meg néha belekérdez. Sok sorozatot láttam, tudom, hogy kell mennie egy ilyen kezelésnek, vagy minek.
- Azok csak sorozatok.
- Nemrég olvastam egy könyvet. A címe az volt: A terápia. Tudom, hogy mennek ezek a dolgok.
- Te olvastad Sebastian Fitzek felnőtteknek ajánlott könyvét? – döbbent le a doktor.
- Igen.
- Hisz csak tizennégy éves vagy.
- Tisztában vagyok az életkorommal.
Dr. Gray vett egy nagy levegőt, valószínűleg elszámolt magában tízig, majd kifújta.
- Hallgatlak – szólalt meg mosolyogva.
- Rosszkor voltam rossz helyen. Így tudnám jellemezni ezt az egészet. Ha nem hagyom a padban a kölcsönkapott könyvet, aztán nem állok meg beszélgetni az Igazgató úrral, akkor nem találkozok Matt-tel. És akkor nem indult volna el ez az egész…
- Kit hibáztatsz? Magadat, mert bennfelejtetted a könyvet, az Igazgatót, mert fenntartott, vagy Matthew-t, mert találkoztatok?
- Senkit – vontam vállat – Ez a sors. Egyszerűen csak így kellett lennie.
- Te hiszel ebben? – hangja olyan volt, mintha én egy óvodás lennék, aki most jelentette ki, hogy ha felnő hercegnő lesz.
- Maga nem?
- Nem nagyon.
- Tudja, ha nem találkozok Matt-tel, akkor Nate nem veszi a bátorságot, és nem hív el moziba. Nem szakít a barátnőjével, és miután eltűntem nem akar mindenképp megtalálni. Egyedül megkeresett. Engem. Ha nem kezdődik el ez az egész, akkor talán még most sem tudnám, hogy barátságnál többet érez irántam.
- Helyben vagyunk.
- Hogy?
- Mivel Nathaniel mentett meg, úgy gondolod, hogy hálával tartozol neki és félreértelmezed a tetteit. Nem vagy szerelmes belé. Legbelül ugyanúgy érzel, mint azelőtt a hétfő előtt, csak most össze vagy zavarodva.
- Tudni akarja, hogy érzem azelőtt a hétfő előtt?
- Igen.
- Szerelmes voltam belé. És most is az vagyok.
- Nem, ezt csak bebeszélted magadnak. És ettől jobban érzed magad, teljesen megbízol benne. Ezek miatt a téves érzelmek miatt tanácsoltam a szüleidnek, hogy egy ideig engedélyezzenek minden programot, ahol vele lehetsz.
- Hát persze – esett le – Anyáék soha nem mentek volna bele, én hülye.
- Ne mond ilyet, nem vagy az. Csak egy kicsit össze vagy zavarodva. Nem kell emiatt önmagadat ostorozni.
- Kérem, akadjon már le erről a tév… akármiről! Kérdezze meg a barátnőimet! Négyen is biztosíthatják, hogy akkor és most is szeretem Nate-et. Bár… inkább ne. Nem akarom, hogy zaklassa őket. Azt sem, hogy még megsajnáljanak mert elrángattak magához. Esetleg látni nem akarja a naplómat? Tudja, le van benne írva, hogy lassan négy hónapja szerelmes vagyok belé!
- Örülnék, ha elhoznád a következő találkozóra a naplódat. És nem azt, amit, majd ha hazaérsz, megcsinálsz, hogy még jobban el hidd, szerelmes vagy belé.
- Tudja mit? Nem. Nem fogom elhozni a naplómat. Az személyes! És nem lesz következő találkozó, mert – álltam fel dühösen a kanapéról – nincs szükségem ilyen légből kapott, értelmetlen diagnózisokra. Szeretem őt! Téma lezárva.
- Dr. Gray minden rendben? – nyitott be a kosztümös nő.
- I-igen – válaszolt a doki akadozva, még mindig a mondandóm hatása alatt.
- Persze – mosolyogtam a nőre – Nézzenek oda! – kaptam látványosan a fejemhez – Sajnos lejárt az időnk! – indultam az ajtó felé – Soha viszont nem látásra – köszöntem el a Dr. Gray-től, úgy, hogy csak ő halja.
- El is telt volna az egy óra? – csodálkozott anya.
- Ezek szerint… - vontam vállat – Most már végre hazamegyünk?
- Igen – bólintott apu.
- És aludhatok?
- Persze – válaszoltak egyszerre szüleim – De előtte még muszáj ebédet enned! – figyelmeztetett anyu.
- Csak érjünk már haza – sóhajtottam, és beraktam a fülhallgatókat.



Ui.: Most találtam meg a képeket, amik megmutatják, hogy én hogy képzeltem el Carmen ruháját, cipőjét és a haját. A 11. Fejezet legaljára kitettem a képet. 

2013. augusztus 21., szerda

13. Fejezet



Aloha! :D
Meg is érkeztem a következő résszel :). A Chapters menüben végeztem egy kis átalakítást. Nem tudom pontosan, hogy ez a rész milyen lett, de én valahogy nem érzem a legjobbnak. Remélem ti jobb véleménnyel lesztek róla :). Bár kiderül benne egy-két dolog, és a vége a következő résznek egy bizonyos dolgot elindító mozzanata... Köszönöm a díjat, a kommenteket, a 4322 nézettséget.
A következő részt megpróbálom ezen a héten hozni :)

C.




Átfordultam a másik oldalamra, mire a szemembe sütött a nap. Tiltakozóan morogva fúrtam a fejem a párnába. Csak álmodtam volna mindent? Felemeltem a fejemet és hunyorogva néztem magam mellé. Nem, nem álmodtam. Bár Nate már nincs mellettem, de még mindig érzem a parfümjének illatát.
- Jó reggelt – lépett be anyu a szobámba – Remélem eleget pihentél, mert hosszú napunk lesz.
- Neked is – ásítottam – Nem kaphatnék még egy napot?
- Nem. Tegnap este csak azért nem kellett ottmaradnod, mert még tizennyolc éven aluli vagy. És mindenképp vallomást kell tenned, mert bár vannak egyértelmű bizonyítékok, csak a te vallomásoddal haladhat az ügy. És így csak hetvenkét* óráig 
tarthatják benn őket. 
- Jó. Oké – sóhajtottam beleegyezően – Csak adj fél, nem… háromnegyed órát.
- Jól van – indult kiféle a szobából anya – Kérsz reggelit?
- Aha. A szokásosat.
 Benyomtam a laptopomat, és meglepődve vettem észre, hogy új fájlok vannak az asztalon. Öt videó volt, a múlt heti dátumokkal és egy kép. Érdeklődve nyitottam meg az elsőt. Pár másodperc múlva leesett, hogy ezek a biciklitárolónál lévő biztonsági kamera felvétele. Tehát jól gondoltam, tényleg megnézték. A másik négy videót nem nyitottam meg, csak a képet. Egy kiélesített fotó Robertson-ék kocsijáról, de csak félig látszik. És még azt mondják, a sorozatokból nem tanulunk semmit.
 Véletlenszerűre állítva a legtöbbet hallgatott zenéket bekapcsoltam és elkezdtem összeszedni magam. Will.i.am ft. Miley Cyrus Fall Down-ját dúdolva öltözködni kezdtem. Hangulatomhoz illően, szürkében gondolkozva egy csőfarmert, hosszított hátú, háromnegyedes ujjú felsőt és egy sálat vettem fel. Összehajtogattam a takarókat, és egy helyre raktam a párnákkal együtt majd kimentem a szobámból. Szüleim mosolyogva nézték, hogyan pusztítom el a nagyadag angolreggelit.
- Végre hazatoltad a hülye fejedet! – köszönt bátyám.
Ez lefordítva annyit jelent: jó, hogy végre itthon vagy.
- Christian! – szólt rá egyszerre anya és apa.
- Nincs semmi baj – csitítottam őket – Én értem mit mondott.
Reggeli után, amíg anya elmosogatott, előszedtem az mp3-mamat. Két percenként ásítva mentem végig a házon, felhúztam az agyonhasznált tornacipőmet és elindultunk a rendőrségre. Ablaknak döntött fejjel néztem a ködbeborult utcákat.
 Már nincs mitől félnem. Elkapták Elizabeth-et és Mason-t. Elmondom, hogy mi történt, és valószínűleg délre otthon leszek. Délután áthívom a lányokat és felvázolom a ma hajnali hülyeségemet. Majdnem kimondtam, hogy akkor a szüleimnek nem lesz kifogása ellened. Sosem gondoltam volna, hogy együtt fogok aludni Nate-tel. És azt sem, hogy szeret. Mármint nem mondta ki, de hétfőn kidobta Claire-t, és tegnap megmentett. De, hogy? Képzeletben felpofoztam magam azért, mert máris elvakultam a szerelemtől. Miért nem kérdeztem meg Nate-et, hogy miként talált meg? Apu megállt a rendőrség parkolójába, majd kiszálltunk. Ásítva léptem be a fotocellás ajtón, és szembetaláltam magam Reynolds hadnaggyal.
- Hosszú napunk lesz Alice. Kérsz egy kávét? – kérdezte jókedvűen.
Mi van? Hogy tud ilyenkor, ilyen hangulatban lenni? Nekem az is haladás, ha egy dologra tudok jelenleg koncentrálni.
- Tudom – motyogtam álmosan – Köszönöm, de nem kávézok. Dobozos Coca Cola nincs?
- Zéró, Light, Cherry vagy sima? – állt meg egy automata előtt.
- Cherry.
A hadnagy elővette a kulcscsomóját, megkereste a megfelelő kulcsot és kinyitotta 
az automatát. Egy ilyen kulcs nekem is jól jönne. 
- Tessék – nyújtotta át a hideg italt.
- Köszönöm.
- Nincs mit. A szüleid nemsokára jönnek. Addig döntsd el, hogy melyiküket akarod.
- Melyiküket akarom, hogy…? – értetlenkedtem.
- Melyiküket akarod, hogy bent legyen, amikor elmondod mi történt. Még kiskorú vagy, így kötelező egy felnőtt hozzátartozó jelenléte.
Leültem a várakozásra kihelyezett kanapéra, és magam elé bámulva gondolkoztam. Nem tudtam eldönteni, hogy anya vagy apa ülje végig, amikor az elejétől a végigéig, minden részletre kitérve elmondok mindent. Mélázásomból egy vállamra tett kéz rázott ki. Nagyot sóhajtva fordultam meg.
- Matt – lepődtem meg.
Letettem a félig üres dobozt, az előttem lévő asztalra, és felugrottam. Szorosan megöleltem, és örültem, hogy nem esett semmi baja.
- Mi ez a hirtelen hangulatváltozás? – nézett rám mosolyogva.
- Aggódtam érted!
- Nem kellett volna. Tizenhat évet kibírtam velük, már csak kettő kellett volna, hogy végre szabaduljak – vont vállat.
- Nem mondták még el? – döbbentem le.
- De. És köszönöm.
- Nem kell megköszönnöd. Nekem kellene, hogy abban az őrületben segítettél.
Szótlanul álltunk egymással szemben. Egyikünk sem akarta elfogadni a köszönetet, mert mindketten úgy gondoltuk, hogy teljesen normális dolog, ebben a helyzetben.
- Elkezdték keresni a hozzátartozókat – szólalt meg végül Matt.
- És találtak már valakit?
- Sajnos még nem.
- A szüleid?
- Amikor megszülettem már éjszaka volt, és minden gyorsan történt. Senki nem számított rá, hogy elindul a szülés. Felhívták apát, aki rögtön elindult autóval a kórházba. Ő tényleg autóbalesetben halt meg.
- Sajnálom. És anyukád?
- Aznap este raboltak el engem, a megőrzőből. Anya körül nagy volt felhajtás, a baleset miatt. Idegösszeomlást kapott.
- Sajnálom – ismételtem magam.
Nem tudtam mit mondani. Borzasztó lehet ezeket hallani.
- Nem is ismertem őket.
- Biztos, hogy találni fognak rokonokat! – bíztattam.
- Remélem – sóhajtott Matt – Tegnap este én letettem a vallomást. Elizabeth és Mason már fél lábbal a börtönben vannak.
- Carmen? – jött egy hang a hátam mögül.
- Menj csak! – mosolyodott el Matt. 
Megfordultam és Nate-tel, találtam magam szemben. Pár lépés múlva már szorosan öleltük egymást. Biztonság. Nate karjaiban, biztonságban éreztem magam. Érdekes, hogy ezt nem mondhattam el ezelőtt pár perccel, amikor beléptem ide, a rendőrség épületébe.
- Alice Carmen Browns kérjük, fáradjon a kettes kihallgatóterembe. – hallottuk a hangszórókból - Nathaniel Lawson kérjük, fáradjon a hármas kihallgatóterembe.
Mindkét felhívást elismételték még egyszer. Miért most? Még egy szót sem tudtunk szólni, a szüleink már elindultak felénk.
- Ne idegeskedj – suttogta a fülembe Nate, majd nyomott egy puszit a hajamra.
- Nem fogok – mosolyogtam majd elindultunk a kijelölt termek felé.
Apával az oldalamon léptem be az ajtón. Tényleg olyan volt, mint a filmekben. Aranyfüsttel lefújt üveg választotta el a kihallgatótermet egy másiktól, ahol általában a rendőrök, vagy a nyomozók figyelik a kihallgatást. Az asztal másik felén Reynolds hadnagy ült egy székben. A sarokban lévő kamera zölden villogott. Tehát felveszik videóra, és akkor nem kell írásos vallomást tennem.
- A nevem Alice Carmen Browns. Múlt pénteken, október 29-én elraboltak… - kezdtem bele a vallomásomba.
 Mindent elmondtam kezdve a hétfői észrevételemtől, egészen addig, amíg meg nem láttam a rendőrautót. Persze azt kihagytam, hogy Nate-tel csókolóztunk. A magánéletem nem fogom kiteregetni a rendőrök előtt. És főleg nem úgy, hogy apa mellettem ül. Néhányszor Reynolds hadnagy visszakérdezett, hogy pontosan mit értek ezen, vagy azon. Volt még néhány kötelező kérdés, amit szintén bővebben kifejtettem. A beszélőkémmel sosem volt baj.
- És hogyan jöttél rá, hogy Matt nem Elizabeth unokaöccse?
- Tegnap, amikor Nate megtalált fent a padláson, az ismeretlen hangok miatt Matt is feljött. Pár szót váltottunk és futottunk is lefelé a lépcsőn. A lenti ajtónál áll egy kis barna asztal. Azalatt volt a tornacipőm. Amikor lehajoltam, hogy felhúzzam, megláttam az asztalon lévő képkeretben tett fotó hátulján a dátumot. Többszöri átszámolás után, és a Matt-től hallott adatokkal összevetve rájöttem, lehetetlen, hogy Matt Elizabeth unokaöccse legyen.
- Elmondanád az életkorokat?
- Persze. Elizabeth jelenleg harminckét éves, Mason pedig harminchárom. Matt mondta még, hogy az anyukája – Rosette – két évvel volt fiatalabb Elizabeth-nél. Rosette tehát most lenne harminc. Matt pedig tizenhat éves. Ezért képtelenség, hogy Rosette tizennégy évesen szült volna.
- Köszönöm. Lennel ezzel az üggyel kapcsolatban egyéb kérdésed, esetleg kérésed?
- Igazából lenne egy kérésem… A ruhákat, amiket Elizabeth Robertson megrendelt online és katalógusokból, azokat adományozzák a szegényeknek és a nincsteleneknek.
- Ez egy igazán kedves és önzetlen dolog tőled. Milyen néven szeretnéd eladakozni?
- Ha valahogy megoldható lenne, akkor névtelenül szeretném. 
Lefáradva, öt üres Colas dobozzal a kezemben léptem ki a teremből. Csodálkozva 
néztem a falon lévő órára, hogy még csak tíz óra múlt pár perccel. Mikor is keltem én fel? Kidobtam az üres dobozokat, majd fáradtam rogytam le a váróban lévő kissé kopott, tejeskávé színű kanapéra. 
- Végre vége! – ült le mellém Nate.
- Hogy-hogy én előbb végeztem? – csodálkoztam.
- Sok volt a kérdésük – vont vállat – Hogy érzed most magad?
- Álmosan, fáradtan, úgy, mint akin öt doboz cherry coke-k sem segített.
- Öt dobozzal megittál és nem vagy felpörögve? – hitetlenkedett Nate.
- Nem. Pedig máskor egy elég.
- Alice! – hallottam anyu hangját – Gyere! Megyünk!
- Haza? – csillant fel a szemem.
- Nem, még nem. Előtte el kell mennünk valahova.
- Mégis mi fontosabb, mint az alvás?
- Pszichológus – állt meg mellettem Reynolds hadnagy.
- Mi? – kérdeztem döbbenten. Már nem voltam álmos.
- Mivel ilyen fiatalon átéltél, egy ilyen nagy dolgot, mint az emberrablás, ezért erősen javasolt elmenni a pszichológushoz.
- És ha én nem akarok?
- A szüleid beleegyeztek.
- Hé – fordult felém Nate – Nyugi. Elmész, lesz pár hülye sablonkérése, aztán mehetsz haza. Túléled.
- Remélem – dünnyögtem.
- Na, menj! – mosolygott rám Nate – Előbb túl leszel rajta.
Csak két rövid szó. Miért nem érti meg senki?
Aludni akarok!

* Az elfogott gyanúsítottakat 48 óráig tarthatják benn, elkövetett bűn gyanújával. Viszont ha egyértelmű bizonyítékok is vannak, valamint tanú/túlélő bizonyos időn belül vallomást fog tenni, akkor 72 óráig tarthatják benn a gyanúsítottakat. 

2013. augusztus 15., csütörtök

12. Fejezet



Hello sweethearts! :) 

Talán a köszönésből észrevehető, hogy jókedvem van! :) Nos, ma még egy felejthetetlen napot töltöttem a barátaimmal. Ezt nem ecsetelném nagyon, hisz most nem egy személyes blogot írok, hanem csak egy kis bevezetőt(?). Rövid annyit még, hogyha Nina nem volt elég a főutca közepén, hogy hangosan énekeltük neked a Boldog szülinapot és a Happy Birthday to you-t, akkor még egyszer Nagyon Boldog Szülinapot! :) A részről: hát, nem is tudom. Van benne meglepő, váratlan, kicsit morbid(?) és romantikus rész is. Köszönöm a 12 feliratkozót, és a 3995 nézettséget, valamint a 4. és 5. díjjat is.




Mi? Hogy? Mikor? Hogyan? És miért pont ő? És… napestig sorolhatnám a kérdéseimet. Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki rajta. Mindketten némán álltunk egymás szemébe nézve. Tekintetem végre el tudtam szakítani az övétől, és alaposan végigmértem. Gyűrött ruhák, bakancsa – ami máskor mindig tiszta – sáros. Szemei körül vastag szürkés lila karikák árulkodtak a kialvatlanságáról. Újra szólásra nyitottam a számat, de most nem a meglepődöttségtől, hanem egy aggódó kiáltástól nem tudtam megszólalni.
- Carmen – lépett be az ajtón Matt, majd megdöbbenve látta, hogy nem vagyok egyedül.
A két fiú értetlenül nézett egymásra. Nate nem értette, hogy mi köze van ennek az egészhez Matt-nek, Matt pedig nem értette, hogy hogyan jutott be ide Nate. Biztonságképp a két fiú közé léptem, mert ismerem annyira Nate-et, hogy levon valamit a jelenlegi helyzetből, és száz százalékig biztos benne, hogy az van, amit ő gondol.
- Tudtam, hogy valami nem tiszta vele kapcsolatban – kiáltott Nate, úgy ahogy előre megjósoltam – Péntek délután eltűnsz, senki nem tud rólad semmit. Én pedig itt talállak vele összezárva, az erdő mélyén.
- Nate – néztem fel rá, de nem volt hajlandó a szemembe nézni – Nate – fogtam két kezem közé az arcát – Neki semmi köze ehhez a helyzethez. Mindketten rosszkor voltunk, rossz helyen. Ennyi.
- Hogy jutottál be? – kérdezte nyugodtan Matt.
Nate hezitált mintha nem lenne jó döntés elárulni azt, amire mi napok óta próbálunk rájönni. Várakozóan fordultam én is felé, jelezve, hogy jó lenne, ha válaszolna.
- Az most nem fontos – rázta a fejét idegesen Nate – El kell innen tűnnünk. Fogalmam sincs mikor érnek vissza.
- Fél óra.
- Mi? – kérdezte egyszerre a két fiú.
- Fél óránk van.
- Siessetek! – terelt minket lefele Matt.
A padlás ajtajánál megpillantottam a kissé elnyűtt, még épphogy tisztának mondható tornacipőmet. Egy pillanatra megálltam, kiléptem a balerinacipőből, és felhúztam kedvenc lábbelimet. A bejárati ajtón kilépve az sem érdekelt, hogy Nate hogyan talált ide, miként jutott be, hol találta meg a padlás kulcsait és mit gondolt, amikor elindult utánam. Egyedül a szabadulás gondolata lebegett előttem, és most először 
éreztem igazán, hogy tényleg sikerülhet. Nate a ház mellett elhaladva ment tovább a műhely felé. Ez volt az egyetlen része a teleknek, amit nem néztünk át. A kerítés és a két épület közötti rés csak egy embernek volt elegendő, így nem is néztünk ide be.
 A kerítés bokrokkal körülvett sarkánál Nate megállt, majd leguggolt és meglökte a rozsdás hálót. Gyorsan átbújt, majd felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen.
Összefogtam a ruhám szoknya részét, és egy lendületes mozdulattal, már kint is voltam. Nate óvatosan megfogta a rozsdás vasat, és visszaillesztette a helyére.
- Menjetek! – sürgetett minket Matt – Ha visszaérnek, fenntartom őket!
- Köszönöm! – suttogtam, mert nem volt erőm hangosabban beszélni.
 A torkom kiszáradt, és alig bírtam mozdulni. Talán mégis lehetséges? Újra láthatom a családomat? A barátaimat? Nate megfogta a kezem és várakozóan pillantott rám. Nem szóltunk semmit, csak futásnak eredtünk. Az adrenalin száguldott az ereimben. Fura érzés volt úgy futni, mint még soha. Talán a szervezetem is rájött, hogy ezen a távon, illetve a sebességen függ az életem hátralevő része. A sűrű erdőben rohanva kerülgettük, kézen fogva az égbenyúló fákat.
 Az agyam kattogott, de már nem azon, hogy mennyi időnk van, merre vagyunk, meg ilyesmik, hanem egy dátumon. Többszöri átszámolás után beigazolódott, az, ami pár napja foglalkoztatott. Segíteni fogok neki. Tudnia kell az igazat! Főleg annyi minden után, amin keresztülmentünk.
 Szemem sarkából láttam, hogy Nate arcát egy halvány, megkönnyebbült mosoly borítja. Tekintetemmel követtem az övét, és megláttam, amit egy héttel ezelőtt, utoljára. Az első, néhol még ételfestékes, fatörzseket. Közel vagyunk. Kissé idegesen tudatosult bennem, hogy egy zsebtelen ruha van rajtam, és a telefonom Matt szobájában maradt. De mivel az SMS írásra nem használható, nem annyira bánkódtam.
- Nate – kezdtem bele – Oda… tudod… adni a… telefonod? – kérdeztem szaggatottam.
A fiú benyúlt a zsebébe és a kezembe nyomta a mobilját. Rövid körüzenetet írtam a legjobb barátaimnak. Tényleg nem írtam sokat, csak négy szót: 4S tó. ASAP. AC. * Az utolsó két betű jelentette, hogy én írtam. Ezt csak a mi húszas csapatunk érti. Akkor használjuk ezt a betűs jelölést, ha nem a saját telefonunkról írunk, és így akarjuk tudtára adni, hogy ki is írta az üzenetet. Azért nem A, mert azt Austin használja, a C-t pedig Camil. Miután sorba kiírta, hogy elküldve, visszaadtam a mobilját Nate-nek.
 A fák ritkulni kezdtek, és a távolban felfedeztem a kitaposott futóösvényeket. Közel voltunk, nagyon közel. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, az ismerős környezet láttán. Kissé megfeledkeztem arról, hogy az elmúlt héten szinte megállás nélkül zuhogott az eső, és már ősz van, így a levelek vastagon befedték a talajt.

 Most éreztem először fáradtnak magam, és egy kicsit lassítottam a tempón. Nate későn kapcsolt és magával húzott, én pedig megcsúsztam a vizes leveleken illetve a 
sár egyvelegén. Nem sokon múlt, hogy egyszerű fehér ruhámból, barna folttal tarkított legyen. Már egyik kezével úgyis fogott, másikkal pedig utánam kapott és erősen tartott. Egymással szemben álltunk, a nap gyenge, erőlködő, lemenő félben lévő sugaraival körülvéve. Félve pillantottam a vakítóan kék szempárba. Hogy is szoktam mondani, ha valamikor hibázok? Soha nem követem el ugyanazt a hibát kétszer. Általában úgy öt-hat alkalommal szoktam, csak hogy biztos legyek benne.
 Nos, Nate szemébe nézni tökéletes példa erre. Eddig még egyszer sem tudtam úgy belenézni a szédítően kék szemekbe, hogy el ne feledkezzek mindenről. Minden erőmet összeszedve sikerült elszakítanom a tekintetem a fiúétól, és a figyelmemet az immár sáros tornacipőmnek szenteltem. Nate elengedte az egyik kezem, és felemelte a fejemet. Hüvelykujjával végigsimított az arcomon, és… megcsókolt.
 Lábaim elgyengültek, a fülem zúgott. Nate a derekam köré fonta a karjait és közelebb húzott magához. Bátortalanul karoltam át a nyakát, és csókoltam vissza. Ez lehetséges? Teljesen megfeledkezve arról, hogy még hány percünk maradt, álltunk ott egybefonódva. Levegőt kapkodva váltunk el egymástól, én pedig Nate vállába fúrtam a fejemet.
- Mennünk kell – szólalt meg a fiú, amikor újra rendesen vette a levegőt.
Gyorsan haladtunk az utolsó pár méteren, egymás kezét fogva. Nagy levegőt véve léptünk ki a fák takarásából.
- Alice – sikkantott fel Liv.
Mindenki felénk kapta a tekintetét, majd tizenkilenc bicikli egyszerre csapódott
földhöz. Kisebbfajta földrengésnek lett volna számítható, ahogy tizenkilencen egyszerre rohannak felénk át a játszótéren. Nate-tel olyan szorosan álltunk egymás mellett, hogy alig lehetett észrevenni összekulcsolt ujjainkat. Elsőként Liv és Angie, aztán Austin, majd végül mindenki rám vetette magát.
- Hé – szólaltam meg először – Én is szeretlek titeket, és hiányoztatok, de tizenkilenc az egy ellen nem fair.
Mindenki mosolyogva, néhányan kissé megkönnyezve engedtek el. Mielőtt még bárki bármit mondhatott volna, egy kocsi fordult be a sarkon, és fékezett le a biciklik előtt. Piros-kék villódzó fényei szinte elvakítottak minket. A kocsi hátsó üléséről két ember szállt ki. Párat pislognom kellett ahhoz, hogy felismerjem őket.
- Anya, apa – kiáltottam és elengedtem Nate kezét.
Barátaim által alkotott kör szétnyílt, én pedig rohanni kezdtem a rendőrautó felé, ahol szüleim álltak. Az utolsó pár méteren szinte már repültem, egyenesen anyuék karjaiba.
- Alice, kicsim – suttogta anya.
Apával szorosan öleltek, mintha többet el sem akarnának engedni. Nem sokáig szorongathattak, mert két rendőr mellénk lépett.
- Alice – szólított meg a fiatalabb – a legfontosabb kérdés most az, hogy hol vannak 
azok az emberek, akik elraboltak. 
- Hány óra? – ijedtem meg.
- Háromnegyed hat lesz, pár perc múlva – válaszolt apa az órájára nézve.
- Alig tíz perc maradt – suttogtam.
- Alice – sürgetett az idősebb rendőr.
- A parkerdőben megy egy út – kezdtem bele, mire mindkét férfi bólintott – úgy… oké, időileg és távilag sosem tudtam jól becsülni. Lesz jobbra egy földút, ami elvezet egy házhoz, nagy kerítéssel. Nemsokára visszaérnek, és ha rájönnek, hogy nem vagyok ott, akkor… - nem tudtam befejezni a mondatot.
Féltem. Igen, most már féltem. Attól, hogy nem érnek oda időben a zsaruk, és nem kapják el őket. És Matt-nek velük kell maradnia, kitudja meddig. És bárkit, bármikor, bárhol elrabolhatnak. Az idősebbik rendőr beleszólt a vállán lévő adóvevőbe, és elmondta, hogy merre találják Elizabeth-et és Mason-t.
- Öm…
- Igen? – fordult felém a fiatalabb rendőr.
- Van velük egy fiú. Tizenhat éves, Matt-nek hívják. Ő nem áll velük rokoni kapcsolatban. Őt is elrabolták, csak nem tud róla, mert nagyon kicsi volt még akkor.
- Reynolds – szólt az idősebbik rendőrnek – Hallgasd!
Reynolds hadnagy – időközben eszembe jutott, hogy az egyenruháján lévő jelvénynek ez a jelentése – visszasietett hozzánk, én pedig újra elmondtam, amit összeraktam fejben Matt-ről. Miután a hadnagy az adóvevőn keresztül tájékoztatta a társait, a fiatal tiszttel elvonulva, halkan beszélgetni kezdtek valamiről. Időközben barátaim összeszedték az elhagyott biciklijüket, és a rendőrautó köré gyűlve némanyelven váltottunk pár szót. Pár perc után, recsegés törte meg a csendet, majd megkönnyebbült mosollyal lépett oda hozzánk a két rendőr.
- Elkapták őket – közölte a jó hírt Reynolds hadnagy.
- És Matt-et biztonságba helyezik – tette hozzá a mellette álló tiszt.
- Matt? – nézett értetlenül a legtöbb jelenlevő.
- Gyerekek, mivel már besötétedett, és bár elkaptuk az emberrablókat, nem engedhetem meg, hogy egyedül, biciklivel menjetek haza! – nézett körbe Reynolds hadnagy – Itt a garázsoknál, az egyik az enyém, oda tegyétek be a kerékpárotokat! Nemsokára megérkezik pár kollégám, akik hazavisznek benneteket!
A hadnagy odaadta a megfelelő kulcsot, a garázshoz, a tisztnek, aki elindult a bilétán jelzett, tizenkettes számú garázs felé, mögötte tizenkilenc barátommal.
- Hát, te fiam? – kérdezte apu.
Nos, igen. Nate még sosem volt nálunk, és anyuék se nagyon ismerik. Néha, amikor bővebb beszámolót tartottam a balhéinkról, vagy a random programokról, akkor persze őt is megemlítettem, de szemtől szembe még nem találkoztak.
- Én… - kezdett bele Nate, de nem tudta mit mondjon.
- Austinnal jöttél? – kérdezte anyu.
Valaki úgy hallom figyelni szokott a részletes beszámolóim alatt.

- Nem, én…

- Gyalog jöttél?
- Igen.
Miért nem mondta el, hogy ő mentett meg? Nem tudtam rákérdezni, mert épp akkor fordult be öt rendőrautó az útra. Végigöleltük egymást, majd elköszöntünk, és négy autó elindult, hogy hazavigye a barátaimat. Minden olyan gyorsan és csendesen történt.
- Alice – fordult felém anya – Nekünk még el kell intéznünk pár dolgot, viszont titeket már most hazavisznek. Ne aggódj, Chris otthon van. Pihend ki magad, holnap hosszú napunk lesz.
Elnyomtam egy ásítást, majd bólintottam, és Nate-tel beszálltunk a mellettünk lévő rendőrautó hátsó ülésére.

~*~

- Alice Carmen Browns akarod-e hitves férjedül az itt jelenlévő Matthew Robertson-t?
Nem is olyan messziről tompa, ütemes hangokat hallottam. Mint amikor valaki üti az ajtót, az öklével. Tudtam honnan jönnek a hangok, és azt is, hogy kitől. A rendőrök próbáltak kiszabadulni a műhelyből.
- Alice? – nézett rám várakozóan Robertson-ék egyik ismerőse, Adam, aki szabadidejében kiskorúakat ad össze.
„Mond, hogy akarod!” tátogta Elizabeth, amikor felé pillantottam „Vagy ő meghal!” szorította erősebben a kötelet, az előtte térdelő Nate nyakán.
- Akarom! – kiáltottam kétségbeesetten, elkapva a fejemet.
Szorosan lehunytam a szemem, és magamban imádkoztam, hogy Elizabeth ne tegye meg, amit az előbb mondott. Bármit megteszek, csak ne bántsa Nate-et.
-… ezennel házastársakká nyilvánítalak titeket. Gratulálok!
Akaratlanul is Nate felé pillantottam. Nem kellett volna. Elizabeth egy erőteljes, lendületes rántással megfojtotta Nate-et.
- Megcsókolhatod…
- Ne! – ordítottam.
Testem elnehezedett, lábaim már nem bírtak megtartani. Matt vállába fúrtam a fejem, és a könnyeim megállíthatatlanul potyogtak.
-… a mennyasszonyt! – fejezte be rendíthetetlenül Adam.
 - Ezt most miért kellett? – csattant fel Matt – Hozzám jött, ahogy azt a ti beteges fantáziátokkal elképzeltétek! Megígértétek, hogy nem bántjátok őt, ha Carmen mindent megtesz, amit ti akartok!
- Én nem ígértem meg semmit! – vont vállat ártatlanul Elizabeth.
- De! Ott voltam! Carmen mellett álltam!
- Anyád nem ígért meg semmit! – szólalt meg nyugodtan Mason – Csak hazudott, 
ahogy szokott! 
- Matt, szívem – kezdte mézesmázos hangon Elizabeth – Nem engedhettem meg, hogy szégyenben maradj, ha esetleg megcsalt volna az újdonsült feleséged ezzel a fiúval.
- Miért velem történik ez? Miért? – földre rogytam és a kezembe temettem az arcomat.

- Miért? – fúrtam a fejem a párnába. Párnába?
Gyorsan felkaptam a fejemet. Kissé megszédültem, de szerencsére feküdtem, így nem kellett aggódnom, hogy elvágódok. Hol vagyok? A szobában félhomály volt. Kellett pár perc, hogy megszokja a szemem a sötétséget. Lassan kirajzolódtak előttem a szekrények, és a babzsák fotelek körvonalai. Otthon lennék? A szobámban? De ez, hogy lehetséges? És miért fekszek a földön? Mi történt? Halkan szipogtam egyet, és megtöröltem a szememet. Sosem sírtam még álmomban. A derekamon lévő kéz közelebb húzott magához. Ki fekszik mellettem? És miért van a szobámban? Miért vagyunk a földön, a szobámban? Óvatosan megfordultam, és annyira meglepődtem, hogy a könyököm kicsúszott alólam, és ráestem a fiúra.
- Mi? – motyogta álmosan Nate – Máris reggel van?
Összeszorítottam a szememet annyira, hogy már csillagokat láttam. Fogadni mernék, ha kinyitom, eltűnik mellőlem Nate.
- Hé, te sírtál? – törölte le az arcomon végigfolyó árulkodó könnycseppet.
- Hogy kerülsz ide? – nyitottam ki a szemem.
- Halkabban, a szüleid alszanak – csitított Nate.
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem halkan.
- Elaludtál a rendőrautóban. Behoztalak, de amikor letettelek az ágyadra, nem engedted el a kezem. A szüleid azt javasolták, ha nekem is oké, akkor felhívják a szüleimet, és megmondják, hogy itt alszok.
- A szüleim… az én szüleim ezt javasolták?
- Igen, miért?
- Te még nem ismered őket – ráztam a fejem – akkor már értem honnan jött ez a régi illat – biccentettem a fejemmel az alattunk lévő vastag, puha takaróra.
- Hm? – vonta fel szemöldökét Nate.
- Ami alattunk van, azt a takarót télen szoktam használni. Amikor anya kimosta, akkor valami karácsony illatú öblítőt használt.
- Értem – biccentett.
- Még mindig nem hiszem el, hogy anyuék ezt találták ki.
- Talán…
- Talán? – néztem rá most én kérdően.
- Lehetséges, hogy megtudták, én mentettelek meg.
- Végre kinyögted? – mosolyogtam rá.
- Hé! – ellenkezett – Az idő, a hely és az akkori helyzet nem épp volt ideális, hogy elmondjam.

- Akkor honnan tudták meg? 

- Valószínűleg Aus vagy Jas, esetleg Liv és Angie beszélgettek, és valamelyik rendőr meghallotta, aki elmondta Reynolds-nak, aki a szüleidnek.
- És ezt miből gondolod?
- Amikor ideért a rendőrautó a házatok elé, pont akkor fékezett le mögöttünk, az a kocsi, amelyik a szüleidet hozta. Elsőként én szálltam ki, hogy majd kiemeljelek, de az anyukád letámadott.
- Mi? – meredtem rá a sötétben.
- Megölelt és azt hajtogatta, hogy Köszönöm!
- Aztán?
- Apukád kezet fogott velem, és ugyanezt mondta.
- Oh – lepődtem meg – Akkor…
- Akkor? – érdeklődött Nate, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
Oh, a francba! Rájött. Persze, hogy rájött. Még szerencse, hogy sötét van, és nem látja a vörös árnyalataiban úszó arcomat.
- Nate…
- Hm?
- Claire-rel ti…?
- Szakítottunk, illetve szakítottam vele hétfőn, de csak pénteken értette meg. Nagyot sóhajtva feküdtem a hátamra. Tehát az erdőben lévő csók, az már nem megcsalás, mert Nate kidobta hétfőn, de Claire számítása szerint csak pénteken.
- Gyere ide – tárta ki a karjait, én pedig mellkasára hajtottam a fejemet – Aludjunk. Holnap hosszú napunk lesz.


* 4S tó = FourSeason tó, ASAP = As Soons As Possible = Amilyen hamar csak lehetséges, AC = Alice Carmen