11. Fejezet

Hey! :) 

Nem hiszem, hogy ilyen hamar valaha is hoztam részt, de most, hogy szüneteltetem, a fanfic-et, több időm marad. Bár még így is egy csomó minden van a to do list-emen, de gyorsabban tudok írni.Igazából már tegnap hoztam volna, a részt, csak mivel mégis változott a hétfői tervem, így egy nap kiesett, amit a rész megírására szántam. Köszönöm a 3698 látogatottságot és mindkét díjat. Na, de nem is húzom tovább. 

Jó olvasást!

Elegem van. Kinek nem lenne ilyen helyzetben? Idegtépő nézni, hogy a percek csak múlnak, és semmi nem történik! Mármint fizikailag igen, de a szabadulásomat illetően nem! Mióta Matt megtudta, hogy én itt vagyok, elvették a laptopját és a mobilját is. A napok telnek, Elizabeth nyaggat az új személyiségemmel, és hétfő óta Bridget-nek szólít. Matt hála égnek továbbra is Carmen-nek hív. És erről a megszólításról természetesen eszembe jut mindennap Nate. Nem tudom kiverni a fejemből. Vajon hiányzok neki? Vagy fel sem tűnt, mert annyira el van foglalva a drágalátos barátnőjével, Claire-rel? Önkéntelenül eszembe jutottak Elizabeth szavai, a hétfői beszélgetésből. Benne vagy az újságokban, és a TV-ben is, eltűntként! Most csak húzott, vagy tényleg benne vagyok mindkettőben? Ingó elképzelésem, miszerint még a városban vagyunk, illetve a közelében megerősítette ez a mondata. Van egy helyi lapja Strange-nek, valamint csatornája is, és nem hinném, hogy a londoni lapokban megjelennék.
 Elizabeth és Mason mindennap bemennek a városba McDonald’s-os kajáért, mert én épp azt szeretnék enni. Így legalább van időnk Matt-tel gondolkodni a szökésen. Eddig csak felderítettük a terepet. Nincsenek biztonsági kamerák a teleken a kaput leszámítva, és riasztó sem, legfeljebb csak vadak ellen. Viszont csak egy kapunyitó kulcs van, ami mindig a két őrült közül valamelyiknél található. Egyik nap bejártuk a telekhez tartozó erdőt, de még egy kis lyukat sem találtunk a kerítésen. Nekem már az is megfordult a fejemben, hogy én lefoglalom Elizabeth-et és Mason-t, addig Matt elvisz egy ásót, és ásunk egy átvezető akármit az erdős rész egy távoli pontján. Amikor ezt hangosan ki is mondtam, Matt először furcsán nézett rám, majd arra jutottunk, hogy végül is próba-szerencse. Erről pedig nekem eszembe jutott, hogy Wayns tanár úr mindig ehelyett azt mondta: próba-cseresznye.

 Amióta itt vagyok, szinte a legapróbb dolgokról is eszembe jut egy-egy megszólalás, vagy emlék. Egyik nap, mekis kaját ettük Matt-tel, és megpróbált felvidítani. Két sült krumplit rányomott a szemfogaira, és úgy csinált mintha vámpír lenne. Erről rögtön bevillant egy kép, amikor mekiztünk, és Dan ugyanezt csinálta, csak ő még belemártotta előtte a sült krumplik végét ketchupba. Szakadtunk a röhögéstől, és – szokás szerint - minket nézett mindenki. Mrs. Roberts egyszer azt mondta, hogy feltűnési viszketegségünk van. Mi erre azt válaszoltunk, hogy nem direkt csináljuk, amit csinálunk, hanem csak úgy, kedvtelésből. És bár szinte lehetetlen, a tanárnő is hiányzik egy picit. Nincs, aki ordítson velem, hogy vegyem ki végre a fülhallgatót, mert halláskárosult leszek. Nem szoktam olyan hangosan zenét hallgatni, csak ha ideges vagyok, vagy éppen el akarom nyomni a külvilág zajait.
 Oké, volt már olyan, hogy szinte kiabáltak mellettem és nem hallottam. (Egyébként azért kiabáltak, mert annyira hangos volt a zene, amit hallgattam, hogy kicsit zavarta a környezetemben lévőket. Egyszeri eset.) De visszatérve az ásós ötletre, nem jött be. Nem tudtam egyszerre kettőjüket lefoglalni, mert rögtön kérdezősködtek, hogy hol van Matt, és amikor kitérő választ adtam egyikük elindult, hogy megkeresse. Mintha Elizabeth bizalma kezdene meginogni bennem. Időközben megérkezett a ruhatáram is. Pár ruhát vissza kellett küldeni, mert rossz méretet raktak a csomagba. Elizabeth azt mondta ne idegeskedjek emiatt, majd ő elintézi.
 Legszívesebben szemberöhögtem volna. Azért idegeskedjek, mert rossz méretben pakoltak be pár ruhát? Van nagyobb gondom is, ha nem venné észre, épp, lassan egy hete elraboltak! És nemcsak a családom, barátaim és a tanáraim hiányoznak, de a szobám is. Bár kényelmes Matt ágya, és meg tudnám szokni az ágyba reggelit, de nekem akkor is jobb lenne a három kispárnás, két nagypárnás ágyam. És ha felkelek, akkor nem azt látom, hogy fél szobám tele van ragasztva poszterekkel, dalszövegekkel, képekkel, emlékekkel, hanem egy kisebb, fiús szobát, tele DVD-vel. Meg egyébként is sose reggeliztem, kivéve suli időben, mert akkor muszáj volt.
- Bridget! – szólt rám Elizabeth. Ja, hogy a szobában van?
- Már megint mit akarsz őrültnőszemély? – dünnyögtem halkan.
- Hogy mondod? – vonta össze szemöldökét.
- Csak azon gondolkoztam… milyen nap is van ma? – adtam a kitérő választ gyorsan.
- Csütörtök – bökte ki rövid gondolkodás után a nő.
Akkor holnap lesz egy hete, hogy elraboltak?- Visszatérve arra, amit mondani akartam… - ülte le mellém az ágyba, kezében egy nagy, lapos, barna dobozt szorongatva – Tudom, hogy azt mondtad, nem szereted a fehér ruhákat, mert könnyen elvesztik a színűket, és koszolódnak… Remélem nem haragszol meg, de mégis megrendeltem. Láttam, hogy tetszett, gondoltam még jól jöhet valamikor – mosolygott rám Elizabeth és az ölembe tette a dobozt, majd kiment a szobából. 

Óvatosan nyitottam ki a dobozt, bár tudtam, hogy csak egy fehér ruha lesz benne – jobb az elővigyázatosság. Ki tudja mikor gondolta meg magát – vagy látott át rajtam – és éppenséggel már nem is akar négy év múlva esküvőt. Ez a majdnem egy hét is kész katasztrófa volt, mi lesz velem a következő években? Bár Matt megígérte, hogy kivisz innen, és meg is bízok benne, de már kezdem elveszíteni a reményt, hogy valaha is kiszabadulok.
- Carmen? – szólított meg Matt.
- Hmm? – néztem fel a merengésből.
- Megint leléptek a városba. – ült le az ágy szélére – Van ötleted?
- Ásós dolog? – kapaszkodtam utolsó tervbe.
- Most elmentek… talán meg tudjuk csinálni – értett egyet Matt.
Mindketten felugrottunk és kisiettünk a házból. A dobozt ledobtam az ágyra és nem is fordítottam rá különösebb figyelmet. Mivel még nem nagyon jártam Mason területén, ezért kissé bizonytalanul követtem a fiút. A ház mögé érve, megpillantottam egy garázs nagyságú műhelyt. Már-már szinte megkönnyebbülten vettem fel Matt sietős tempóját.
- Hogy az a… - kezdett bele a fiú, de félbeszakítottam.
- Mi történt?
- Kulccsal van bezárva! – válaszolt, reményeim pedig szertefoszlottak.
- Oké – fújtam ki a levegőt – Nyugodjunk le. Gondolkozzunk tisztán. Tehát az eddigi ötleteinknek annyi.
- Igen – sóhajtott Matt.
- Azt mondtad, hogy elvették a telefonod és a laptopod is…
- Igen – ismételte magát a fiú.
- És véletlenül nem tudod hova rakták? – néztem rá kérdően.
- Van pár ötletem – csillant fel Matt szeme.
Gyors léptekkel mentünk vissza a házba. Mivel én alacsonyabb voltam, ezért Elizabeth és Mason szobáját kutattam át, addig Matt a konyhát. Újabb dolgot találtam arra, hogy talán mégsem olyan lehetet megszökni két örült kezei közül, és magamban már fogalmaztam mit fogok írni. Több embert jelölnék meg címzettnek: Angie, Austin, Jas. Gyorsan írok, nem tudom, mennyi időm van. Elraboltak. Ezt valószínűleg tudjátok, mert tuti, hogy megnéztétek a biztonsági kamera felvételeit. Emlékeztek, amikor nyáron a szokatlan hőségben ételfestékes vízi lufikkal szórakoztunk a FourSeason melletti parkerdőben? Pár fával arrébb, van egy út. Azaz út elvezet egy házhoz, nagy kerítéssel. Ide vagyok bezárva. Hogy miért azt most nem írom le. Kérlek, titeket szóljak a rendőrségnek, és NE EGYEDÜL próbáljatok meg IDEJÖNNI. Még csak eszetekbe se jusson ilyesmi. Ezek az emberek veszélyesek. Nem tudom, lesz-e lehetőségem még írni. Siessetek. 

Csalódottan sóhajtva toltam vissza az utolsó fiókot és kisiettem a konyhába.
- Találtál valamit? Bármit? – kérdezte Matt, egy felső polcon kutakodva.
- Semmit. Te?
- Még semmit.
Kezdem azt hinni, hogy ott fenn csak szórakoznak velem. Hol egy kis reménysugár, hol viharfelhők. Remélem, srácok jót röhögtök rajtam. Csak tudnám, mit tettem.
- Már csak egy hely maradt – csukta be a kredenc ajtaját Matt.
- Mi?
- A műhely…
- Ami be van zárva – fejeztem be, egyre nehezedő mellkassal a mondatot.

- Hé… - ölelt át Matt – Megígértem valamit, és azt be is tartom.

~*~

Nem bírom tovább. Feladom. Végignézem Matt összes DVD-jét, és a TV-ben addig bámulom a sorozatokat, még az első évad első részétől, az utolsó évad befejező részéig kívülről nem fújom. Talán ezzel eltelik négy év, nem? A tegnapi csalódások, és reményvesztett pillanataim sorozata után, már csak ülök az ablakban és nézem a zuhogó esőt. Reggel van, és nem tudok aludni. Pontosabban hajnal, de ugyan, egy több évre ítélt fogságban lévő lánynak számít ez? Nem, nem hiszem. Matt békésen alszik kiterülve az ágyon, én pedig itt kuporgok és az ablakon lefolyó esőcseppek számolását választottam új hobbimként. Nem elég, hogy itt szenvedek, és naiv módon elhiszem, hogy van remény, még az időjárás is visszafordult angolosba, vagyis éjt nappallá téve esik. Mit tettem, hogy ebbe az egész… izébe belekeveredtem?
 Átlagos életem van, átlagos szülőkkel és – jó értelemben véve – őrült barátokkal. Tanulok, kézilabdázok és van egy kutyám. Reménytelenül szerelmes vagyok egy srácba, aki persze foglalt. Ötletem sincs, merre menjek továbbtanulni. Csak egyetlen egy dolgot tud ezzel kapcsolatban: Londonban megyek. De valószínűleg ezen nem is kell gondolkodnom, mert ha nem sikerül meglógnom, akkor kapok egy magántanárt. Első bálozó sem lehetek, kihagynom a kétfordulós helyi kézilabdameccset, nincs több randomdélután, se zenelista írása szünetekre és így tovább. Minden, ami az eddigi átlagos, nyugodt, megszokott életem volt, le kell róla mondanom. Az is lehet, hogy örökre.
- Min gondolkozol? – Matt rekedtes szavaira összerezzentem.
- Mit fogunk mi négy évig csinálni?
- Hát mi semmit, mert te nem leszel itt addig.
- Van valami ötleted? – érdeklődtem.

- Nagyjából… de mi van veled? Már nem is vagy úgy bezsongva – ült fel az ágyban.- Annyiszor reménykedtem, hogy végre kiszabadulok, és ugyanannyiszor estem khm… pofára. 

- Nyugi. Többet nem fogsz – Matt szavai magabiztosan csengtek.
- Remélem.
- Öltözz fel. Sétálunk egyet, jó? – mosolyodott el a fiú.
- Ilyen időben? – hogy nem lehet észrevenni, hogy zuhog az eső?
- Milyen? – nézett ki az ablakon Matt – Az eső elállt, és kezd kisütni a nap.
Magamban morogva kerestem valami alkalmas ruhát. Hogy nem vettem észre, hogy megállt az eső? Végül egy szürke, egyszerű póló mellett döntöttem és hozzá egy ugyanolyan színű melegítőnadrággal vonultam a fürdőszobába felöltözni. Rövid gondolkozás után, szimplán felkötöttem a hajam és kislattyogtam a fürdőből.
- Nem fogsz így megfázni? – nézett végig rajtam Matt.
- Mondja ezt az, aki megint atlétában van – mosolyogtam.
Matt hozzám hasonlóan egy szürke melegítő mellett döntött, csak felső gyanánt egy fekete ujjatlant vett fel.
- Nem vagyok egy fázós típus – vontam vállat.
- Én sem.
- Ha ezt Elizabeth hallaná – fintorogtam, mire Matt elröhögte magát.
- Hova-hova fiatalok? – kérdezte az említett személy, kijövet a konyhából.
- Csak egy kis reggeli sétára – válaszolt Matt, majd gyorsan összekulcsolta az ujjainkat.
- Nem fogtok megfázni? – aggodalmaskodott a nő.
- Nem – ráztuk a fejünket egyszerre.
- Nem is reggeliztek? – a válaszunk megint csak fejrázás volt.
Amikor kiléptünk az ajtón, megéreztem a frissen esett eső illatát. Mindig is szerettem az ablakban ülve nézni, ahogy esik az eső, majd miután elállt, kint sétálni. Amint beértünk a fák takarásába, elengedtük egymás kezét. Pár méter után, egy kivágott fából kialakított, kör alakú ülőhelyhez értünk. A sűrűn lévő fák miatt, ide nem tudott beférkőzni az eső, és száraz maradt az úti célunk.
- Mi a terved? – ültem le.
- Találtam egy drótvágót a műhelyben…
- Tudod, hogy amikor nincsenek itt, bezárják. És ha ők is itt vannak, akkor pedig nem lehet onnan kihozni semmit, észrevétlenül.
- Igen, tudom. De van egy nagyobb ablak a másik felén. Miután visszamegyünk, bemegyek Mason-höz, és segítek neki, majd amikor indulnak ebédért, akkor kitámasztom egy kis ékkel, az ablakot. Miután elmentek, feltolom az ablakot, és be tudok menni a drótvágóért.
- Nem is rossz ötlet.
- Tudod az utat innen, egy olyan helyig ahonnan már könnyen eligazodsz? – kérdezte Matt.
- Merre van észak?- Ömm… - forgolódott a fiú – Arra! – mutatott magabiztosan a kerítés irányába. 

- Pont a kapuval szemben?
- Igen.
- Akkor tudom – sóhajtottam és eszembe jutott megint, azaz augusztus végi délután.
Mielőtt még bármelyikük bármit mondhatott volna, meghallottuk, hogy Mason a nevünket kiabálja.
- Megyünk – kiáltotta Matt.
Mindketten felálltunk, leporoltuk magunkat, és kézen fogva indultunk vissza. Fogalmam sincs, miért kell ilyen hamar visszamennünk. Máskor mielőtt elindultak ebédért, akkor elég volt ott lenni.
- Történt valami? – érdeklődött Matt.
- Semmi. Csak indulunk ebédért – vont vállat Elizabeth.
- Már ennyi az idő? – csodálkoztam.
- Hát ha a megfelelő személlyel töltöd az időt, akkor csak úgy repül – elegem van ennek a nőnek a nyálas áradozásaiból.
- Ugyanazt kéritek?
- Igen – válaszoltunk egyszerre Matt-tel.
- Jajj, hogy milyen kis aranyosak vagytok! – jajj, hogy beragasztanám a szád.
A kocsi kijárt, a kapu pedig becsukódott mögötte, mi pedig ott maradtunk ketten, egy kész tervvel.
- Holnap ilyenkor már nem csak elvben lesz a szabadulásod – mosolygott rám Matt.
Úgy fél órával később Matt ágyán fekve ebédeltünk, és próbáltam megértetni a fiúval, hogy mit szeretek annyira Lightman-ben, a Hazudj ha tudszból.
- De akkor is olyan egoistának néz ki! – ellenkezett Matt.
- Nem egoista, inkább… magabiztos. Mindegy. Én bírom a stílusát.
- Féltékenynek kéne lennem? – vonta össze szemöldökét a fiú.
- Nem hiszem – nevettem el magam – Mennyi az esélye, annak, hogy Tim Roth tudja, hol vagyok, és idejön egy helikopterrel kiszabadítani?
- Helikopter? Miért nem magángép?
- Mert az a túl nagy… és stílusosabb, ha helikopterről eresztenek le egy kötéllétrát!
- Igaz.
- Matt – idegesítő személy közeledik.
- Igen? – nézett az ajtóra az említett személy, mire a kilincs lenyomódott, és belépett az ajtón a boszorkány. Vagyis… khm… Elizabeth.
- Oh, már végeztetek is? Az még jobb! – vigyorgott a nő – Matt, szívem beszélhetnék veled?
- Persze, mond – vont vállat Matt.
Pasik. Amikor konkrétan így kérdeznek valamit, az azt jelenti, négyszemközt.
- Úgy értettem, a konyhában… - egészítette ki a mondatot Elizabeth.
- Ja, oké – világosodott meg a mellettem ülő fiú, és összeszedte a McDonald’s-os zacskókat, majd elment a nevelőanyjával, így én egyedül maradtam a TV-ben magyarázó Cal-lel. 

Figyelmesen – és röhögve – néztem Cal és Gillian vitáját, amikor beugrott egy reklám. Tiltakozóan morogtam, majd a hátamra fordulva lelógattam a fejem az ágy végén. Akkor szoktam ezt csinálni, ha unatkozok – és reménykedek, hogy egy jó ötlet eszembe jut – vagy ha gondolkozok. Anya mindig rám szokott szólni, hogy beáll a nyakam, és fájni fog több napig, de eddig még egyszer sem fordult elő.
- Carmen – levegőt kapkodva, rontott be a szobába Matt.
- Mi történt? – fordítottam felé a fejem.
- Elizabeth… meg-meggon… – alig bírt beszélni.
- Ülj le, fújd ki magad, aztán úgy beszélj – tanácsoltam.
- Elizabeth meggondolta magát - kezdett bele, miután elég levegőhöz jutott – Ma este akarja megtartani az esküvőt.
- Mi? – döbbenten meredtem Matt-re és majdnem leestem az ágyról.

~*~

Ma este akarja megtartani az esküvőt. Nem ment ki a fejemből ez a mondat. Nekem végem. Véglegesen. Pedig olyan közel volt, már a holnapi nap. Annyira, de annyira hittem benne, hogy sikerül végre kiszabadulnom, erre tessék! Mielőtt, még Mrs. Őrült berontott volna, hogy intézkedni kezdjen, Matt azt mondta van egy ötlete. A két elmeroggyant nem fog neki örülni, de mást jelenleg nem tudunk tenni. Miután Elizabeth berontott közölte, hogy menjek fel a padlásra, mindjárt jön utánam. És valami olyasmit hajtogatott, hogy: a vőlegény nem láthatja a mennyasszonyt.
 Javítson ki valaki, ha tévedek, de én mióta vagyok mennyasszony? És Matt mióta vőlegény? Bizarr gondolat, de még meg sem kérte a kezem. És koszorúslány is kell, meg tanú, és az örömanya és az örömapa. Jó, ebben a helyzetben nem hiszem, hogy én követelőzhetek, és bár csak egyetlen egy kérésem van, de abba pedig biztos nem mennek bele. Valahogy úgy képzeltem, hogy egyik reggel kisétálok szépen a konyhába, és megkérdezem: Mason, Elizabeth! Nem lehetne, hogy kinyitjátok a kaput, én pedig kisétálok rajta? Hazatalálnék, és nem lenne bajom. Komolyan, ismerem az erdőt, és tudok magamra vigyázni. Vajon Elizabeth arra nem gondolt, hogy valamelyikünk esetleg kiszeret a másikból, vagy elhidegülünk, esetleg akkora veszekedést csapunk, hogy többé a másikat még csak látni sem akarjuk? Nem, hát.

 Szerinte első látásra szerelem a miénk. Duh. Ha tudná, hogy barátként tekintünk egymásra. És eszünk ágában sincs összeházasodni. Szívesen levideóznám, amikor felteszik a kérdés: Matthew Robertson, akarod-e hitves feleségedül az itt jelenlévő Alice Carmen Browns-t? Erre Matt közli, hogy nem, én pedig nem kapok sírógörcsöt, nem pofozom fel, hanem ha engem is megkérdeznek, akkor ugyanazt mondom. Indoklás pedig az, hogy még korainak érezzük ezt az egészet, és még csak a kapcsolat elején vagyunk. Aztán másnap, amikor már a drótvágót megszereztük, lelépnék. Szép is lenne, mi? A rég ismert, házasodó kérdésről jut eszembe, kiskorúakat törvénytelen összeadni. Akkor mégis hogy tervezi? 

- Min gondolkozol? – zökkentett ki gondolataim összevisszaságából Elizabeth.
- Öm… - most mondjam meg?
- Fogadjunk, hogy elképzelted Matt-et öltönyben – hallom a hangján, hogy vigyorog.
- Aha – motyogom.
- Tudtam! – hangja furcsa volt – Na, kész is a hajad.
- Köszönöm – dünnyögöm, mire elém tart egy nagy tükröt.
Igazából nem néz ki rosszul, csak szimplán be van fonva, és rózsaszín valamint fehér rózsák vannak itt-ott tűzdelve bele. A fonás kissé jobbra dől, így ha akarom, előre húzhatom a fonatot.
- Hogy tetszik?
- Jól néz ki – válaszolok műmosollyal az arcomon.
- Örülök! – vigyorog Elizabeth – Mason-nel el kell hoznunk Beth-t és George-ot, valamint Adam-et is. Húsz percen belül itt leszünk. Addig ne koszold össze a ruhád! Oh, és még be kell mennünk a virágoshoz a csokrodért! Maximum háromnegyed óra múlva visszaérünk! Addig ne engedd Matt-nek, hogy meglásson!
- Értem. Oké - valószínűleg válaszomat már nem hallotta a nő, mert kisietett az ajtón, leszaladt a lépcsőn, majd hallottam, ahogy a kulcs fordul, a zárban.
 Szerencsére sikerült lebeszélni Matt nevelőszüleit arról, hogy csütörtök este tartsuk meg az esküvőt. Nem volt egy nehéz feladat, hisz egy esküvőhöz sok minden kell és körülbelül egy óra alatt, nem lehet leszervezni, így átették másnapra, vagyis mára. Nem sok haladék, de ez is több mint a semmi. 
 Az a ruha van rajtam, amit mégis megrendelt, mert biztos még jól jöhet. Aha, az őrült fejével, valószínűleg már akkor eltervezte ezt az egészet. Egyébként egész jól néz ki, félvállas, térdig érő, egyszerű, fehér ruha. Egy vékony, barna szalag megy végig a derékrésznél. A cipő is tetszik, egy fekete topánka, elején egy tört fehér masnival. Csak az a gond, ha végignézek magamon, elkap a rosszullét. Még egyszer végignéztem magamon. Ez nem az én stílusom. Én nem hordok ilyen ruhákat. Én az a fajta póló-farmer-tornacipő lány vagyok. Nem tudod miért – mondjuk, nálam nem is lehet választ találni a miértekre – de eszembe jutott a Step Up.
 Körbenéztem és semmi nem akadt az utamba. Ha már be vagyok ide zárva, ilyen öltözetben, akkor végül is kipróbálhatom. A filmekből ismert, szökdelésekkel elindultam a szoba végéből, majd lendületet véve ugráltam és forogtam össze-vissza, mint egy balett táncos. Szerencsére egy ilyen ember sem láthat, különben sírva menekülnének attól, amit én itt összehoztam. Saját magamon nevetve, még egy utolsó forgást meg akartam csinálni. Hülye vagyok, ezt kell szeretni. Egyik lábam felhúztam, és úgy pörögtem tovább.
 Már csak egy kérdés maradt. Hogy fogok én megállni, anélkül, hogy elvágódnék? Gondolataim a padlás ajtójának nyitódása zavarta meg. Meglepődötten zökkentem ki a pörgésből, és majdnem elestem, de elkapott két kar. A két végtag tulajdonosa, visszahúzott, így végre stabilan álltam a földön. Megfordultam és épp mondtam volna már, hogy Köszönöm, Matt!, de az ismerős kékeszöld szemek helyett egy gyönyörű kék szempár nézett velem szemben. Döbbenettől egy hang sem jött ki a számon.

Hogy kerül ő ide?