12. Fejezet

Hello sweethearts! :) 

Talán a köszönésből észrevehető, hogy jókedvem van! :) Nos, ma még egy felejthetetlen napot töltöttem a barátaimmal. Ezt nem ecsetelném nagyon, hisz most nem egy személyes blogot írok, hanem csak egy kis bevezetőt(?). Rövid annyit még, hogyha Nina nem volt elég a főutca közepén, hogy hangosan énekeltük neked a Boldog szülinapot és a Happy Birthday to you-t, akkor még egyszer Nagyon Boldog Szülinapot! :) A részről: hát, nem is tudom. Van benne meglepő, váratlan, kicsit morbid(?) és romantikus rész is. Köszönöm a 12 feliratkozót, és a 3995 nézettséget, valamint a 4. és 5. díjjat is.



Mi? Hogy? Mikor? Hogyan? És miért pont ő? És… napestig sorolhatnám a kérdéseimet. Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki rajta. Mindketten némán álltunk egymás szemébe nézve. Tekintetem végre el tudtam szakítani az övétől, és alaposan végigmértem. Gyűrött ruhák, bakancsa – ami máskor mindig tiszta – sáros. Szemei körül vastag szürkés lila karikák árulkodtak a kialvatlanságáról. Újra szólásra nyitottam a számat, de most nem a meglepődöttségtől, hanem egy aggódó kiáltástól nem tudtam megszólalni.
- Carmen – lépett be az ajtón Matt, majd megdöbbenve látta, hogy nem vagyok egyedül.
A két fiú értetlenül nézett egymásra. Nate nem értette, hogy mi köze van ennek az egészhez Matt-nek, Matt pedig nem értette, hogy hogyan jutott be ide Nate. Biztonságképp a két fiú közé léptem, mert ismerem annyira Nate-et, hogy levon valamit a jelenlegi helyzetből, és száz százalékig biztos benne, hogy az van, amit ő gondol.
- Tudtam, hogy valami nem tiszta vele kapcsolatban – kiáltott Nate, úgy ahogy előre megjósoltam – Péntek délután eltűnsz, senki nem tud rólad semmit. Én pedig itt talállak vele összezárva, az erdő mélyén.
- Nate – néztem fel rá, de nem volt hajlandó a szemembe nézni – Nate – fogtam két kezem közé az arcát – Neki semmi köze ehhez a helyzethez. Mindketten rosszkor voltunk, rossz helyen. Ennyi.
- Hogy jutottál be? – kérdezte nyugodtan Matt.
Nate hezitált mintha nem lenne jó döntés elárulni azt, amire mi napok óta próbálunk rájönni. Várakozóan fordultam én is felé, jelezve, hogy jó lenne, ha válaszolna.
- Az most nem fontos – rázta a fejét idegesen Nate – El kell innen tűnnünk. Fogalmam sincs mikor érnek vissza.
- Fél óra.
- Mi? – kérdezte egyszerre a két fiú.
- Fél óránk van.
- Siessetek! – terelt minket lefele Matt.
A padlás ajtajánál megpillantottam a kissé elnyűtt, még épphogy tisztának mondható tornacipőmet. Egy pillanatra megálltam, kiléptem a balerinacipőből, és felhúztam kedvenc lábbelimet. A bejárati ajtón kilépve az sem érdekelt, hogy Nate hogyan talált ide, miként jutott be, hol találta meg a padlás kulcsait és mit gondolt, amikor elindult utánam. Egyedül a szabadulás gondolata lebegett előttem, és most először éreztem igazán, hogy tényleg sikerülhet. Nate a ház mellett elhaladva ment tovább a műhely felé. Ez volt az egyetlen része a teleknek, amit nem néztünk át. A kerítés és a két épület közötti rés csak egy embernek volt elegendő, így nem is néztünk ide be.
 A kerítés bokrokkal körülvett sarkánál Nate megállt, majd leguggolt és meglökte a rozsdás hálót. Gyorsan átbújt, majd felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen.
Összefogtam a ruhám szoknya részét, és egy lendületes mozdulattal, már kint is voltam. Nate óvatosan megfogta a rozsdás vasat, és visszaillesztette a helyére.
- Menjetek! – sürgetett minket Matt – Ha visszaérnek, fenntartom őket!
- Köszönöm! – suttogtam, mert nem volt erőm hangosabban beszélni.
 A torkom kiszáradt, és alig bírtam mozdulni. Talán mégis lehetséges? Újra láthatom a családomat? A barátaimat? Nate megfogta a kezem és várakozóan pillantott rám. Nem szóltunk semmit, csak futásnak eredtünk. Az adrenalin száguldott az ereimben. Fura érzés volt úgy futni, mint még soha. Talán a szervezetem is rájött, hogy ezen a távon, illetve a sebességen függ az életem hátralevő része. A sűrű erdőben rohanva kerülgettük, kézen fogva az égbenyúló fákat.
 Az agyam kattogott, de már nem azon, hogy mennyi időnk van, merre vagyunk, meg ilyesmik, hanem egy dátumon. Többszöri átszámolás után beigazolódott, az, ami pár napja foglalkoztatott. Segíteni fogok neki. Tudnia kell az igazat! Főleg annyi minden után, amin keresztülmentünk.
 Szemem sarkából láttam, hogy Nate arcát egy halvány, megkönnyebbült mosoly borítja. Tekintetemmel követtem az övét, és megláttam, amit egy héttel ezelőtt, utoljára. Az első, néhol még ételfestékes, fatörzseket. Közel vagyunk. Kissé idegesen tudatosult bennem, hogy egy zsebtelen ruha van rajtam, és a telefonom Matt szobájában maradt. De mivel az SMS írásra nem használható, nem annyira bánkódtam.
- Nate – kezdtem bele – Oda… tudod… adni a… telefonod? – kérdeztem szaggatottam.
A fiú benyúlt a zsebébe és a kezembe nyomta a mobilját. Rövid körüzenetet írtam a legjobb barátaimnak. Tényleg nem írtam sokat, csak négy szót: 4S tó. ASAP. AC. * Az utolsó két betű jelentette, hogy én írtam. Ezt csak a mi húszas csapatunk érti. Akkor használjuk ezt a betűs jelölést, ha nem a saját telefonunkról írunk, és így akarjuk tudtára adni, hogy ki is írta az üzenetet. Azért nem A, mert azt Austin használja, a C-t pedig Camil. Miután sorba kiírta, hogy elküldve, visszaadtam a mobilját Nate-nek.
 A fák ritkulni kezdtek, és a távolban felfedeztem a kitaposott futóösvényeket. Közel voltunk, nagyon közel. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, az ismerős környezet láttán. Kissé megfeledkeztem arról, hogy az elmúlt héten szinte megállás nélkül zuhogott az eső, és már ősz van, így a levelek vastagon befedték a talajt.
 Most éreztem először fáradtnak magam, és egy kicsit lassítottam a tempón. Nate későn kapcsolt és magával húzott, én pedig megcsúsztam a vizes leveleken illetve a 
sár egyvelegén. Nem sokon múlt, hogy egyszerű fehér ruhámból, barna folttal tarkított legyen. Már egyik kezével úgyis fogott, másikkal pedig utánam kapott és erősen tartott. Egymással szemben álltunk, a nap gyenge, erőlködő, lemenő félben lévő sugaraival körülvéve. Félve pillantottam a vakítóan kék szempárba. Hogy is szoktam mondani, ha valamikor hibázok? Soha nem követem el ugyanazt a hibát kétszer. Általában úgy öt-hat alkalommal szoktam, csak hogy biztos legyek benne.
 Nos, Nate szemébe nézni tökéletes példa erre. Eddig még egyszer sem tudtam úgy belenézni a szédítően kék szemekbe, hogy el ne feledkezzek mindenről. Minden erőmet összeszedve sikerült elszakítanom a tekintetem a fiúétól, és a figyelmemet az immár sáros tornacipőmnek szenteltem. Nate elengedte az egyik kezem, és felemelte a fejemet. Hüvelykujjával végigsimított az arcomon, és… megcsókolt.
 Lábaim elgyengültek, a fülem zúgott. Nate a derekam köré fonta a karjait és közelebb húzott magához. Bátortalanul karoltam át a nyakát, és csókoltam vissza. Ez lehetséges? Teljesen megfeledkezve arról, hogy még hány percünk maradt, álltunk ott egybefonódva. Levegőt kapkodva váltunk el egymástól, én pedig Nate vállába fúrtam a fejemet.
- Mennünk kell – szólalt meg a fiú, amikor újra rendesen vette a levegőt.
Gyorsan haladtunk az utolsó pár méteren, egymás kezét fogva. Nagy levegőt véve léptünk ki a fák takarásából.
- Alice – sikkantott fel Liv.
Mindenki felénk kapta a tekintetét, majd tizenkilenc bicikli egyszerre csapódott
földhöz. Kisebbfajta földrengésnek lett volna számítható, ahogy tizenkilencen egyszerre rohannak felénk át a játszótéren. Nate-tel olyan szorosan álltunk egymás mellett, hogy alig lehetett észrevenni összekulcsolt ujjainkat. Elsőként Liv és Angie, aztán Austin, majd végül mindenki rám vetette magát.
- Hé – szólaltam meg először – Én is szeretlek titeket, és hiányoztatok, de tizenkilenc az egy ellen nem fair.
Mindenki mosolyogva, néhányan kissé megkönnyezve engedtek el. Mielőtt még bárki bármit mondhatott volna, egy kocsi fordult be a sarkon, és fékezett le a biciklik előtt. Piros-kék villódzó fényei szinte elvakítottak minket. A kocsi hátsó üléséről két ember szállt ki. Párat pislognom kellett ahhoz, hogy felismerjem őket.
- Anya, apa – kiáltottam és elengedtem Nate kezét.
Barátaim által alkotott kör szétnyílt, én pedig rohanni kezdtem a rendőrautó felé, ahol szüleim álltak. Az utolsó pár méteren szinte már repültem, egyenesen anyuék karjaiba.
- Alice, kicsim – suttogta anya.
Apával szorosan öleltek, mintha többet el sem akarnának engedni. Nem sokáig szorongathattak, mert két rendőr mellénk lépett.
- Alice – szólított meg a fiatalabb – a legfontosabb kérdés most az, hogy hol vannak azok az emberek, akik elraboltak. 
- Hány óra? – ijedtem meg.
- Háromnegyed hat lesz, pár perc múlva – válaszolt apa az órájára nézve.
- Alig tíz perc maradt – suttogtam.
- Alice – sürgetett az idősebb rendőr.
- A parkerdőben megy egy út – kezdtem bele, mire mindkét férfi bólintott – úgy… oké, időileg és távilag sosem tudtam jól becsülni. Lesz jobbra egy földút, ami elvezet egy házhoz, nagy kerítéssel. Nemsokára visszaérnek, és ha rájönnek, hogy nem vagyok ott, akkor… - nem tudtam befejezni a mondatot.
Féltem. Igen, most már féltem. Attól, hogy nem érnek oda időben a zsaruk, és nem kapják el őket. És Matt-nek velük kell maradnia, kitudja meddig. És bárkit, bármikor, bárhol elrabolhatnak. Az idősebbik rendőr beleszólt a vállán lévő adóvevőbe, és elmondta, hogy merre találják Elizabeth-et és Mason-t.
- Öm…
- Igen? – fordult felém a fiatalabb rendőr.
- Van velük egy fiú. Tizenhat éves, Matt-nek hívják. Ő nem áll velük rokoni kapcsolatban. Őt is elrabolták, csak nem tud róla, mert nagyon kicsi volt még akkor.
- Reynolds – szólt az idősebbik rendőrnek – Hallgasd!
Reynolds hadnagy – időközben eszembe jutott, hogy az egyenruháján lévő jelvénynek ez a jelentése – visszasietett hozzánk, én pedig újra elmondtam, amit összeraktam fejben Matt-ről. Miután a hadnagy az adóvevőn keresztül tájékoztatta a társait, a fiatal tiszttel elvonulva, halkan beszélgetni kezdtek valamiről. Időközben barátaim összeszedték az elhagyott biciklijüket, és a rendőrautó köré gyűlve némanyelven váltottunk pár szót. Pár perc után, recsegés törte meg a csendet, majd megkönnyebbült mosollyal lépett oda hozzánk a két rendőr.
- Elkapták őket – közölte a jó hírt Reynolds hadnagy.
- És Matt-et biztonságba helyezik – tette hozzá a mellette álló tiszt.
- Matt? – nézett értetlenül a legtöbb jelenlevő.
- Gyerekek, mivel már besötétedett, és bár elkaptuk az emberrablókat, nem engedhetem meg, hogy egyedül, biciklivel menjetek haza! – nézett körbe Reynolds hadnagy – Itt a garázsoknál, az egyik az enyém, oda tegyétek be a kerékpárotokat! Nemsokára megérkezik pár kollégám, akik hazavisznek benneteket!
A hadnagy odaadta a megfelelő kulcsot, a garázshoz, a tisztnek, aki elindult a bilétán jelzett, tizenkettes számú garázs felé, mögötte tizenkilenc barátommal.
- Hát, te fiam? – kérdezte apu.
Nos, igen. Nate még sosem volt nálunk, és anyuék se nagyon ismerik. Néha, amikor bővebb beszámolót tartottam a balhéinkról, vagy a random programokról, akkor persze őt is megemlítettem, de szemtől szembe még nem találkoztak.
- Én… - kezdett bele Nate, de nem tudta mit mondjon.
- Austinnal jöttél? – kérdezte anyu.
Valaki úgy hallom figyelni szokott a részletes beszámolóim alatt.

- Nem, én…

- Gyalog jöttél?
- Igen.
Miért nem mondta el, hogy ő mentett meg? Nem tudtam rákérdezni, mert épp akkor fordult be öt rendőrautó az útra. Végigöleltük egymást, majd elköszöntünk, és négy autó elindult, hogy hazavigye a barátaimat. Minden olyan gyorsan és csendesen történt.
- Alice – fordult felém anya – Nekünk még el kell intéznünk pár dolgot, viszont titeket már most hazavisznek. Ne aggódj, Chris otthon van. Pihend ki magad, holnap hosszú napunk lesz.
Elnyomtam egy ásítást, majd bólintottam, és Nate-tel beszálltunk a mellettünk lévő rendőrautó hátsó ülésére.

~*~

- Alice Carmen Browns akarod-e hitves férjedül az itt jelenlévő Matthew Robertson-t?
Nem is olyan messziről tompa, ütemes hangokat hallottam. Mint amikor valaki üti az ajtót, az öklével. Tudtam honnan jönnek a hangok, és azt is, hogy kitől. A rendőrök próbáltak kiszabadulni a műhelyből.
- Alice? – nézett rám várakozóan Robertson-ék egyik ismerőse, Adam, aki szabadidejében kiskorúakat ad össze.
„Mond, hogy akarod!” tátogta Elizabeth, amikor felé pillantottam „Vagy ő meghal!” szorította erősebben a kötelet, az előtte térdelő Nate nyakán.
- Akarom! – kiáltottam kétségbeesetten, elkapva a fejemet.
Szorosan lehunytam a szemem, és magamban imádkoztam, hogy Elizabeth ne tegye meg, amit az előbb mondott. Bármit megteszek, csak ne bántsa Nate-et.
-… ezennel házastársakká nyilvánítalak titeket. Gratulálok!
Akaratlanul is Nate felé pillantottam. Nem kellett volna. Elizabeth egy erőteljes, lendületes rántással megfojtotta Nate-et.
- Megcsókolhatod…
- Ne! – ordítottam.
Testem elnehezedett, lábaim már nem bírtak megtartani. Matt vállába fúrtam a fejem, és a könnyeim megállíthatatlanul potyogtak.
-… a mennyasszonyt! – fejezte be rendíthetetlenül Adam.
 - Ezt most miért kellett? – csattant fel Matt – Hozzám jött, ahogy azt a ti beteges fantáziátokkal elképzeltétek! Megígértétek, hogy nem bántjátok őt, ha Carmen mindent megtesz, amit ti akartok!
- Én nem ígértem meg semmit! – vont vállat ártatlanul Elizabeth.
- De! Ott voltam! Carmen mellett álltam!
- Anyád nem ígért meg semmit! – szólalt meg nyugodtan Mason – Csak hazudott, ahogy szokott! 
- Matt, szívem – kezdte mézesmázos hangon Elizabeth – Nem engedhettem meg, hogy szégyenben maradj, ha esetleg megcsalt volna az újdonsült feleséged ezzel a fiúval.
- Miért velem történik ez? Miért? – földre rogytam és a kezembe temettem az arcomat.
- Miért? – fúrtam a fejem a párnába. Párnába?
Gyorsan felkaptam a fejemet. Kissé megszédültem, de szerencsére feküdtem, így nem kellett aggódnom, hogy elvágódok. Hol vagyok? A szobában félhomály volt. Kellett pár perc, hogy megszokja a szemem a sötétséget. Lassan kirajzolódtak előttem a szekrények, és a babzsák fotelek körvonalai. Otthon lennék? A szobámban? De ez, hogy lehetséges? És miért fekszek a földön? Mi történt? Halkan szipogtam egyet, és megtöröltem a szememet. Sosem sírtam még álmomban. A derekamon lévő kéz közelebb húzott magához. Ki fekszik mellettem? És miért van a szobámban? Miért vagyunk a földön, a szobámban? Óvatosan megfordultam, és annyira meglepődtem, hogy a könyököm kicsúszott alólam, és ráestem a fiúra.
- Mi? – motyogta álmosan Nate – Máris reggel van?
Összeszorítottam a szememet annyira, hogy már csillagokat láttam. Fogadni mernék, ha kinyitom, eltűnik mellőlem Nate.
- Hé, te sírtál? – törölte le az arcomon végigfolyó árulkodó könnycseppet.
- Hogy kerülsz ide? – nyitottam ki a szemem.
- Halkabban, a szüleid alszanak – csitított Nate.
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem halkan.
- Elaludtál a rendőrautóban. Behoztalak, de amikor letettelek az ágyadra, nem engedted el a kezem. A szüleid azt javasolták, ha nekem is oké, akkor felhívják a szüleimet, és megmondják, hogy itt alszok.
- A szüleim… az én szüleim ezt javasolták?
- Igen, miért?
- Te még nem ismered őket – ráztam a fejem – akkor már értem honnan jött ez a régi illat – biccentettem a fejemmel az alattunk lévő vastag, puha takaróra.
- Hm? – vonta fel szemöldökét Nate.
- Ami alattunk van, azt a takarót télen szoktam használni. Amikor anya kimosta, akkor valami karácsony illatú öblítőt használt.
- Értem – biccentett.
- Még mindig nem hiszem el, hogy anyuék ezt találták ki.
- Talán…
- Talán? – néztem rá most én kérdően.
- Lehetséges, hogy megtudták, én mentettelek meg.
- Végre kinyögted? – mosolyogtam rá.
- Hé! – ellenkezett – Az idő, a hely és az akkori helyzet nem épp volt ideális, hogy elmondjam.

- Akkor honnan tudták meg? 

- Valószínűleg Aus vagy Jas, esetleg Liv és Angie beszélgettek, és valamelyik rendőr meghallotta, aki elmondta Reynolds-nak, aki a szüleidnek.
- És ezt miből gondolod?
- Amikor ideért a rendőrautó a házatok elé, pont akkor fékezett le mögöttünk, az a kocsi, amelyik a szüleidet hozta. Elsőként én szálltam ki, hogy majd kiemeljelek, de az anyukád letámadott.
- Mi? – meredtem rá a sötétben.
- Megölelt és azt hajtogatta, hogy Köszönöm!
- Aztán?
- Apukád kezet fogott velem, és ugyanezt mondta.
- Oh – lepődtem meg – Akkor…
- Akkor? – érdeklődött Nate, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
Oh, a francba! Rájött. Persze, hogy rájött. Még szerencse, hogy sötét van, és nem látja a vörös árnyalataiban úszó arcomat.
- Nate…
- Hm?
- Claire-rel ti…?
- Szakítottunk, illetve szakítottam vele hétfőn, de csak pénteken értette meg. Nagyot sóhajtva feküdtem a hátamra. Tehát az erdőben lévő csók, az már nem megcsalás, mert Nate kidobta hétfőn, de Claire számítása szerint csak pénteken.
- Gyere ide – tárta ki a karjait, én pedig mellkasára hajtottam a fejemet – Aludjunk. Holnap hosszú napunk lesz.

* 4S tó = FourSeason tó, ASAP = As Soons As Possible = Amilyen hamar csak lehetséges, AC = Alice Carmen