14. Fejezet

Hello darlings! :)
Mivel tegnap kiderült, hogy a mai programomnak annyi, és reggel nem tudtam aludni, ezért géphez ültem, és tádám :D Itt is lenne az új rész :). Bár ez lett az eddigi legrövidebb rész (3/4 oldal), de remélem tetszeni fog. Lehet, hogy várom kellett volna, és összerakni az előző résszel, de ha már így alakult... Köszönöm a 4501 látogatottságot és a kommenteket :)
Jó olvasást!
C.

- Miért? Miért? Miért? – ütögettem a fejem az ablaknak.
- Mert ez kötelező ilyenkor – válaszolt anya.
- De én nem akarom – morogtam, és továbbra is hideg üveget fejelgettem.
Mp3-am fülhallgatójából Papa Roach When Did The Angels Go üvöltött, de csak az egyik fülest raktam be, hogy halljam, mit mondanak a szüleim. Apa hirtelen lenyomta a beépített ablaklehúzót, mire én összeszorított szemekkel húztam vissza fejem.
- Apaaa! – szóltam rá, de a végén már elröhögtem magam.
- Tom! – szólt rá anya szigorúan apára.
- Nincs semmi baja. És még nevet is – vont vállat apu.
Úgy öt perc múlva apa leparkolt egy kertvárosi takaros kis ház előtt. Épp csengetni akartam, amikor megjelent egy hamuszürke kosztümös nő a kapuban.
- Miss Gray már várja önöket – mondta a nő, majd intett, hogy kövessük. - Ez ijesztő volt – suttogtam apának. 

- Csak sok filmet nézel – legyintett anya.
- Te gondoltad volna, hogy a nő hetvenvalahány éves anyja a gyilkos? Mielőtt megölt valakit, mindig azt mondta: Felteszem a teavizet. Mi van, ha itt ez a szöveg?
Apával halkan röhögni kezdtünk, anya pedig megrovó pillantásokat küldött felénk.
- Kérem, itt várjanak! – állított meg minket a kosztümös nő.
Elvileg ez egy magánpszichológus. A váró úgy nézett ki, mint egy nappali. Fotelekkel és kanapékkal volt körberakva egy barna asztal. Az ülőalkalmatosságok között újságtartók voltak kihelyezve, bennük különböző korosztálynak megfelelő magazinokkal. Nagyot sóhajtva huppantam le az egyik fotelbe, mire visszajött kosztümös nő, és közölte, hogy mehetek.
- Szuper – morogtam.
Anyáék bíztató pillantásokat küldtek felém, én meg amolyan, ha ezt túlélem, egésznap alhatok tekintettel, néztem vissza. Becsuktam magam mögött az ajtót és körbenéztem. Olyan, mint a filmekben. Könyvespolcok körben, tele értelmeseknek való vastag kötetekkel. Középen egy kisasztal, az egyik felén egy nagy fekete bőrfotel, benne a pszichológussal, vele szemben pedig egy kanapé.
- Üdv – köszöntem és leültem a kanapéra.
- Szia Alice! A nevem Dr. Stephanie Gray – mosolygott rám a doki – Helyezd magad kényelembe.
- El is feküdhetek? – érdeklődtem.
- Persze – válaszolt mosolyogva – Egyéb kérdés?
- Véletlenül nem rokona Claudia Gray-nek?
- Hogy kinek?
- Claudia Gray-nek, aki az Örökéj, négykötetes sorozatot írta. Bár ő New Orleans-ban él…
- Nem, nem állok rokoni kapcsolatban az írónővel – rázta a fejét a doki – Szeretsz olvasni?
- Mhm.
- Kivennéd a fülhallgatód?
Csak biccentettem egyet, és kihúztam a fülest, majd leállítottam a zenét.
- Nos, Alice azért vagyunk itt, mert történt veled egy olyan dolog, amit nem szívesen él át senki, és a te korodban ez egy nagy trauma lehet.
- Elraboltak – tettem egy párnát a fejem alá – Nem kell körülírni.
- Igen, elraboltak. Bár a te vallomásodat még nem láttam, de annak a fiúnak…
- Matt-nek hívják…
- Szóval Matt-nek a vallomását már igen, és megtudtam belőle, hogy mi volt a célja az elrablóidnak.
- Romantikus, ugye?
- Megtennéd, hogy nem szakítasz félbe, javítasz ki és teszel megjegyzéseket?
- Maga pszichológus, nem? - De, az vagyok – felelte idegesen Dr. Gray.

- Akkor nem nekem kellene beszélnem? Én elkezdek beszélni, maga meg néha belekérdez. Sok sorozatot láttam, tudom, hogy kell mennie egy ilyen kezelésnek, vagy minek.
- Azok csak sorozatok.
- Nemrég olvastam egy könyvet. A címe az volt: A terápia. Tudom, hogy mennek ezek a dolgok.
- Te olvastad Sebastian Fitzek felnőtteknek ajánlott könyvét? – döbbent le a doktor.
- Igen.
- Hisz csak tizennégy éves vagy.
- Tisztában vagyok az életkorommal.
Dr. Gray vett egy nagy levegőt, valószínűleg elszámolt magában tízig, majd kifújta.
- Hallgatlak – szólalt meg mosolyogva.
- Rosszkor voltam rossz helyen. Így tudnám jellemezni ezt az egészet. Ha nem hagyom a padban a kölcsönkapott könyvet, aztán nem állok meg beszélgetni az Igazgató úrral, akkor nem találkozok Matt-tel. És akkor nem indult volna el ez az egész…
- Kit hibáztatsz? Magadat, mert bennfelejtetted a könyvet, az Igazgatót, mert fenntartott, vagy Matthew-t, mert találkoztatok?
- Senkit – vontam vállat – Ez a sors. Egyszerűen csak így kellett lennie.
- Te hiszel ebben? – hangja olyan volt, mintha én egy óvodás lennék, aki most jelentette ki, hogy ha felnő hercegnő lesz.
- Maga nem?
- Nem nagyon.
- Tudja, ha nem találkozok Matt-tel, akkor Nate nem veszi a bátorságot, és nem hív el moziba. Nem szakít a barátnőjével, és miután eltűntem nem akar mindenképp megtalálni. Egyedül megkeresett. Engem. Ha nem kezdődik el ez az egész, akkor talán még most sem tudnám, hogy barátságnál többet érez irántam.
- Helyben vagyunk.
- Hogy?
- Mivel Nathaniel mentett meg, úgy gondolod, hogy hálával tartozol neki és félreértelmezed a tetteit. Nem vagy szerelmes belé. Legbelül ugyanúgy érzel, mint azelőtt a hétfő előtt, csak most össze vagy zavarodva.
- Tudni akarja, hogy érzem azelőtt a hétfő előtt?
- Igen.
- Szerelmes voltam belé. És most is az vagyok.
- Nem, ezt csak bebeszélted magadnak. És ettől jobban érzed magad, teljesen megbízol benne. Ezek miatt a téves érzelmek miatt tanácsoltam a szüleidnek, hogy egy ideig engedélyezzenek minden programot, ahol vele lehetsz.
- Hát persze – esett le – Anyáék soha nem mentek volna bele, én hülye. - Ne mond ilyet, nem vagy az. Csak egy kicsit össze vagy zavarodva. Nem kell emiatt önmagadat ostorozni.

- Kérem, akadjon már le erről a tév… akármiről! Kérdezze meg a barátnőimet! Négyen is biztosíthatják, hogy akkor és most is szeretem Nate-et. Bár… inkább ne. Nem akarom, hogy zaklassa őket. Azt sem, hogy még megsajnáljanak mert elrángattak magához. Esetleg látni nem akarja a naplómat? Tudja, le van benne írva, hogy lassan négy hónapja szerelmes vagyok belé!
- Örülnék, ha elhoznád a következő találkozóra a naplódat. És nem azt, amit, majd ha hazaérsz, megcsinálsz, hogy még jobban el hidd, szerelmes vagy belé.
- Tudja mit? Nem. Nem fogom elhozni a naplómat. Az személyes! És nem lesz következő találkozó, mert – álltam fel dühösen a kanapéról – nincs szükségem ilyen légből kapott, értelmetlen diagnózisokra. Szeretem őt! Téma lezárva.
- Dr. Gray minden rendben? – nyitott be a kosztümös nő.
- I-igen – válaszolt a doki akadozva, még mindig a mondandóm hatása alatt.
- Persze – mosolyogtam a nőre – Nézzenek oda! – kaptam látványosan a fejemhez – Sajnos lejárt az időnk! – indultam az ajtó felé – Soha viszont nem látásra – köszöntem el a Dr. Gray-től, úgy, hogy csak ő halja.
- El is telt volna az egy óra? – csodálkozott anya.
- Ezek szerint… - vontam vállat – Most már végre hazamegyünk?
- Igen – bólintott apu.
- És aludhatok?
- Persze – válaszoltak egyszerre szüleim – De előtte még muszáj ebédet enned! – figyelmeztetett anyu.
- Csak érjünk már haza – sóhajtottam, és beraktam a fülhallgatókat.

Ui.: Most találtam meg a képeket, amik megmutatják, hogy én hogy képzeltem el Carmen ruháját, cipőjét és a haját. A 11. Fejezet legaljára kitettem a képet.