10. Fejezet

Hei! 
23-án felfrissülve (vagy inkább álmosan) visszatértem, de kicsit nehezen indult el ennek a résznek az írása. Most itt, mielőtt nekikezdenétek annyit elmondok, hogy ez a rész K I C S I T  M Á S.
Mit értek azalatt, hogy más? Talán a fenti kép segít a megértésében! Ha minden igaz, akkor ez az eddigi leghosszabb rész, azaz 12 oldal. Egy picit változtattam a fejléc alatti menükön. És végül még annyit, hogy szeretném megköszönni a 3135 látogatottságot.
C.

Már tíz perce késik. Bár sok ember gyűlt össze, csak megismerném, ha itt lenne. Sose szokott késni. Ő az a fajta lány, aki mindig pontosan érkezett, volt, hogy néha előbb is. Hétfő óta nem hagy nyugodni a gondolat, hogy talán van esélyem, erre egy ismeretlen elveszi tőlem. Bár a suliba, még azt mondta, hogy nem ijed meg semmilyen horrorfilmtől, mélyen reméltem magamban, hogy ez nem igaz. Azt is reméltem, hogy egy ijesztő résznél megfogja a kezem, vagy hozzám bújik, hogy eltakarja az arcát. Túlságosan aggódtam érte, ezért elővettem a mobilom. Merre vagy? - SMS küldése folyamatban… Miért nem küldi el? Talán nincs bekapcsolva a telefonja? Az kizárt. Neki mindig fel van töltve, és magánál hordja. Nagyot sóhajtva pörgettem a névjegyzéket a L betűhöz. Ez valami balszerencsés nap, hogy nincs meg annak az embernek a száma, aki talán segíthetne? Idegesen görgettem az A betűhöz és rányomtam a Hívás gombra.
- Hey Aus! Nem tudsz valamit Carmenről?
- Nem, semmit. Hogy pontosítsak, senki nem tud semmit! – hangja fura volt, kétségbeesett.
- Ezt hogy érted? – értetlenkedtem.
- Nem tudod? – döbbent le, legjobb barátom.
- Mit?
- Alice eltűnt! Senki nem tudja, hogy hol van!
- Alice eltűnt? – vízhangoztam.
- Igen.
- Hol vagy?
- Náluk. Itt van mindenki.
- Megyek – motyogtam és letettem a telefont.
Alice eltűnt.
Hogy tűnhetett el? Pont ő. És miért? És hogyan? És mikor? Gyors léptekkel haladtam a kertváros felé. Miért pont ő? Nagyon remélem, hogy amikor belépek, a szobájába mindenki röhögve mondja, majd, hogy Bevetted. Már csak egy utca választott el, mikor megszólalt a telefonom. Nem is figyeltem a csengőhangot, csak kirántottam a zsebemből, a zöld kis ikon felé húztam az ujjam, és beleszóltam.
- Halló!
- Nateee! Remélem már elintézted, amit el akartál és tudunk találkozni! – mondta Claire.- Bocs, de sürgős dolgom akadt! Ma nem érek rá! – válaszoltam idegesen. 

- De…
Mielőtt még tiltakozhatott volna barátnőm, letettem. Befordultam Carmenék utcájába, a mobilom pedig újra megszólalt. Idegesen nyomtam ki Claire hívását. Austin a kapuban fogadott. Nem szóltunk semmit, csendben léptünk be a házba. A nappaliban köszönésképp biccentettem C. szüleinek, majd felmentünk a lány szobájába. Ahogy a telefonba is mondta Austin, itt volt mindenki. És ha már a telefonnál tartunk, Claire megint hívott.
- Kérlek, csinálj valamit! – dobtam oda a mobilom legjobb barátomnak, ő pedig felvette – Nathaniel jelenleg nem elérhető! Kérem, hagyjon üzenetet! – mondta monoton hangon Austin, majd kinyomta.
Mielőtt még megszólalhattam volna, a telefonom újra csengett, Aus pedig újra felvette.
- Austin ne szórakozz! Hol van Nate? És mit csinálsz te az ő telefonjával? – kiabált Claire.
- Nem ér rá, nem érted? És velem van! – válaszolt idegesen, de még mielőtt kinyomhatta volna, Jas kivette a kezéből a készüléket és beleszólt – És velem – majd továbbadta.
A barátaim kézről kézre adták a mobilom, és mindenki ugyanazt a két rövid szót mondta: és velem. Utolsóként Angie vette el és még mielőtt kinyomta volna, hozzátette, hogy: Ne hívogasd többet! 
- Köszönöm – sóhajtottam hálásan körbenézve – Mit tudtok eddig?
- Alice eltűnt – kezdett bele Angie, majd adott egy zsebkendőt Livnek – Elindult hazafelé…
- De nem érkezett meg – fejezte be Scarlette – a szüleinek azt mondta, hogy ma velünk – mutatott körbe – mozizik.
- Úgy tudták, hogy két filmet nézünk meg, és csak késő este ér haza – magyarázta tovább Sophie.
- Nem szólt Mattről – folytatta Amy.
- És a kézimeccses balesetről sem – tette hozzá Lora.
- Milyen baleset? – kérdeztük egyszerre a fiúkkal.
- Csütörtöki meccsen, elég nagyot borult Alice, amikor a másik csapatból egy lány szabálytalan volt – mondta el röviden a történteket Nessa.
- Bővebben? – kérdezte Jeremy.
- Elég esélytelen volt a támadás, mert szinte mindenkit fogtak, Als pedig hátrált pár lépést, hogy a pálya másik végéről kérje a labdát, és próbálkozzon. Jas, hiába szorította az ellenfélt, ő kiszabadult a háta mögül, és a felugrásban lévő Alice-t hátralökte – fejtette ki Kyra.
- Uhh – borzadt el, aki nem tudta. Név szerint: Austin, Dave, Jer, Andrew, Pete, Tif és én.
- Az egész háta tiszta lila – írta le röviden Camil.- És van pár zúzódás is rajta – mondta halkan Brooke. 

- Én erről miért nem tudtam? – kérdezte Tiffany.
- Csak a kézisek tudták. Megígértük neki – magyarázta Jas – De ti honnan tudjátok? – nézett felváltva Brooke-ra és Camil-re.
- Egyik tesi után láttuk az öltözőbe… – felelte Cam.
- Mi is megígértük, hogy nem mondjuk el senkinek. – fejezete be Brooke.
- És ki jött rá először, hogy Carmen nincs meg? – fordultam körbe.
- Az anyukája hazajött kettő körül, mert itt felejtett valamit, de a lakás üres volt. Pedig úgy volt, hogy akkor már biztos hazaér – válaszolt Austin.
- Többször is felhívta, de a szám jelenleg nem kapcsolható – folytatta Andrew.
- Mi láttuk őt utoljára – fordult felém Tif.
Mi láttuk őt utoljára – visszhangzott a fejemben. Nem sokkal azután vitték el, hogy elment az osztályból? Én hülye! Ha nem dobom rá azt a poros takarót, nem haragszik meg, és talán nem megy el! De hogy-hogy nem ment el Jas-zel és Scarlette-tel akkor? Miért maradt? Mire várt? Mit akart?
- Nate! Hahó! – lengette kezét Dave előttem.
- Mi?
- Nem mi, csak te. Min gondolkoztál el? –kérdezte Amy.
- Délután… Carmen miért nem ment el veletek? – mutattam Scarlette-re és Jasmine-re – És mért maradt fenn?
- Azért mert… - akart hirtelen válaszolni Sophie – nem tudom.
- Úgy tervezte, hogy háromnegyed kettőre már biztos hazaért – szólalt meg most először Liv.
- Nem tudta, hogy milyen ruhát vegyen fel, ezért minél előbb haza akart érni. – egészítette ki Angie barátnője mondanivalóját.
- De akkor miért maradt ott? – tette fel a kérdést Pete.
Hosszú hallgatást, az ajtó nyitódása törte meg. Carmen bátyja, Chris lépett be, kezében egy nagy tálcát hozva.
- Anya küldi – rakta le középre a szendvicsekkel megrakott tálat – És azt kéri, hogyha tudtok, vagy rájöttetek valamire még, mindenképp mondjátok el.
- Köszönjük – biccentett Liv.
- Elmondjuk, ha megtudtunk valamit – válaszolt Angie.
- Oké, köszi – hagyta el a szobát Chris.
- Ennyi, amit tudunk? – kérdeztem.
- Sajnos – bólintott Rose.
- Als nem ír véletlenül naplót? – nézett fel Camil.
- Nem, nem hiszem – rázta a fejét Brooke.
- Mindig láttam nála egy füzetet, sokszor írt abba… néha még órákon is. Az mi lehet? – érdeklődtem.
- Tényleg! Az a fehér alapon, színes szöveges füzet hol lehet? – csillant fel Austin szeme.- Ahogy Nate mondta, mindig nála volt. A táskája sincs meg – sóhajtott szomorúan Nessa.

- Alice nem említett semmi furcsa, vagy érdekes dolgot az elmúlt… két hétben? – kérdezte Kyra.
Mindenki néma csendben meredt maga elé, és végigpörgette az elmúlt napokat, hátha emlékszik olyan dologra, ami segíthetne.
- Alice… - gondolkozott hangosan Liv – tegnap föcin elmesélte az álmát…
- És? – meredtünk rá.
- Az eleje nem lényeges, inkább a vége. Azt mondta hétfő óta állt egy kocsi a suli előtt, amit eddig még sosem látott. Ült benne egy ismeretlen férfi, és mindig őt figyelte.
- Lehet csak paranoiás – szólt közbe Jer.
- Vagy egy törpéért jöttek… - találgatott Dave is.
- Először én is ezeket mondtam… de ő száz százalékig biztos volt benne, hogy az a férfi őt figyelte. És az álmában, ezt az autót Matt vezette.
- És mondott még valamit? – hajolt közelebb Jas.
- Nem – rázta a fejét Olive – Azt mondtam erre, hogy lehet csak fél a mozizástól, és összeköti azzal a kocsival…
- Camil apukádnak meddig vannak meg a biztonsági felvételei a kamerákról? – fordult Austin a lány felé.
- Egy hónap – válaszolt Cam – Talán át tudja küldeni az e-hetit.   
- Már csak egy kis bökkenő van – fordította felénk Scarlette, Carmen laptopját – Ki tudja a jelszót?
- Add – nyúlt érte Liv.
Miután Olive beírta a jelszót, visszaadta a gépet Camil-nek, aki fellépett Skype-ra, mi pedig csendben reménykedtünk, hogy az Igazgató úr fenn lesz. Cam gépelt pár sort, majd amikor az új üzenetet jelző hang megszólalt, kicsit fellélegeztünk. Óráknak tűnő percek múlva laptopot az ölében tartó lány megszólalt – Apu át tudja küldeni a biciklitárolós felvételeket. Max tíz perc az egész hét.
- Remélem, találunk valamit – sóhajtott Austin.
 Mindenki egyetértően bólintott, majd elvett egy szendvicset a tálcáról. Tiffany válla felett elnézve jöttem csak rá, hogy milyen gyorsan telik az idő. Kint már sötétedett, én pedig teljesen esélytelennek tartottam, hogy Carmen egyszer csak betoppan úgy, hogy nincs semmi baja. Miért nem léptem előbb? Miért nem dobtam már rég Claire-t? Nem is szeretem már… pontosabban sose gondoltam rá úgy, ahogy Carmen-re. Ő mindig más volt, mint a többiek. Okos, jó fej, vicces és nem utolsósorban gyönyörű. Igen, számomra ő tökéletes. Nem is értem, hogy nem vettem ezeket előbb észre. Augusztus végén, pár nappal iskolakezdés előtt Liv-vel mászkáltak a városban, amikor elmentem mellettük biciklivel. Nem volt kiöltözve egyszerű rövidnadrágot viselt, egy sima pólóval. Épp nevettek valamin barátnőjével, én pedig azon kaptam magam, hogy megmosolyogtat a látványa. Mindig elfogott valami furcsa jókedv, amikor boldognak láttam. Év elején, egyik órán a várt jegynél rosszabbat kapott, egy röpire, mire lehajtotta a fejét és sírni kezdett. Legszívesebben felálltam volna, hogy odamenjek az óra középen és átöleljem. Valamelyik nap Austin meglökött a könyökével, és halkan rám szólt:

- Ne bámuld annyira feltűnően Als-t.  
- Mi? – pislogtam döbbenten.
- Már több mint tíz perce Alice-t bámulod. Mi van veled?
- Semmi – hajtottam vissza a fejem a padra.
Austin szavain gondolkozva néztem tovább Carment, amikor ő elfordította padra hajtott fejét, felém. Tekintetünk találkozott, ő pedig elmosolyodott. Az én szám is önkéntelenül görbült felfelé.
„Mi van?” kérdezte tekintetével.
„Mi lenne?” vontam vállat.
Mosolyogva néztük egymás. Néha eltakarta karjával az arcát, majd kicsivel később felnézett és halkan elnevette magát, amikor látta, hogy még mindig őt nézem. Úgy tíz perce szórakoztattuk egymást némán, amikor Liv is kifeküdt a padon, ezzel eltakarva Carment. Picit nyújtózkodtam, és észrevettem, hogy csendben beszélgetnek.
- Nate csak nem elaludtál? – hallottam a kémiatanárnő hangját.
Ezen a párhetes emléken elmosolyodtam. A letöltésből már csak öt perc maradt. Páran halkan beszélgettek, volt, aki magában gondolkozott. Talán ha előbb lépek, Matt nem hívja el Carmen-t, aki nem lép le előbb, és nem lesz semmi baja. Csak ne lett volna az a sok kétértelmű dolog. Anya mindig azt szokta mondani: Aki mer, az nyer. És ha, tényleg szakítok Claire-rel, és bepróbálkozok Carmen-nél, lehet, hogy szerencsével jártam volna. Elővettem a telefonom, de a délutáni üzenet még mindig folyamatban volt. Mégis merre vagy Carmen? Bárcsak tudnám! Nagyon remélem, hogy abból, amit a biztonsági kamera felvett, megtudunk valamit. Egy rövid, letöltés végét jelző hangra mindenki felkapta a fejét és a laptop köré gyűlt.
- Hétfő – nyitotta meg az első fájlt Cam.
 Figyelmesen néztük a felvételt. Reggel, amikor megérkezett Carmen pont a kamera előtt fújta fel a rágóját. Merész. Bár Ackland tanár úr úgyis bír minket, a felvételeket pedig más nem látja, max Mrs. Henderson, de ő se olyan, hogy ezért beírást adjon. A diákok egyre csak gyűltek, a kocsik jöttek, majd mentek.
 Becsöngetés után már csak a gondok ment el párszor a biciklitárolók mellett. A nagyszünetekben egy-két alsós bújt el a fal mellé – gondolom bújócskáztak. Olyan egy óra körül egy kissé kopott, rozsdás autó parkolt a sulival szembeni kavicsos részre. A különös az volt ebben, hogy csak fél óra múlva csengetnek ki. Az autóban ketten ültek, de nem tudtunk annyira ráközelíteni, hogy lássuk az arcukat is. A kocsi csak állt, és nem szállt ki belőle sem a férfi, sem a nő. Camil kicsit beletekert, és jött az a jelenet, amit én nem szívesen néztem végig, újra. Carmen és Matt találkozása. A tenyerembe vájtam a körmeim, és vártam, hogy mikor lép le végre a srác. Bár a videó szerint alig egy percig tartott az egész, én legalább tíznek éreztem. Mindenki rögtön kérdezősködik, de ő csak mosolyog. Mi elmegyünk Claire-rel az ellenkező irányba, mint amerre a többiek indulnak. Szinte mindenki a kérdéseivel bombázza, de ő egyre csak a rozsdás autót bámulja.

 A keddi felvételen ugyanakkor érkezik az autó, C. megint észreveszi, és csak a színházas buszunk indulása után negyed órával megy el. Szerdán is egykor már ott áll az autó, és csak jóval a forró csokizásra induló társaságunk után megy el. Csütörtökön szintén ott áll, a lányok lelépnek a meccsre, de Carmen pillantása a kocsira esik, és összerezzen.
 Mindenki mocorogva, idegesen várta az utolsó biztonsági kamera felvételét. Cam elindította a 2013.10.29. Péntek című videót. A rozsdás jármű megérkezik a szokott időbe. A férfi kiszáll az autóból, fekete pulóvert visel, a kapucnija mélyen a szemébe van húzva. Hátramegy a csomagtartóhoz, kivesz belőle pár dolgot. A magától eltartott rongyra, a másik kezében lévő szürke dobozból átlátszó folyadékot borít. Visszadobja a műanyagdobozt a csomagtartóba, lecsukja, majd az ismeretlen löttyel átáztatott fehér rongyot kicsavarja, és a zsebébe teszi. Lehajtott fejjel beáll a szomszédos iskola kerítésének vastag betonoszlopa mögé. Lélegzetvisszafojtva nézzük, ahogy a videó alján lévő másodpercek múlnak.
- Jas merre mentetek ki? Nem láttátok véletlenül? – suttogott Dave.
- Hátul – válaszolt szintén suttogva Jasmine.
Mintegy végszóra megjelent Carmen a biciklitárolók mellett. Gyors léptekkel, idegesen haladt a kapu felé, mit sem sejtve a rá váró veszélyes férfiról. Mikor kilépett a kapun, tett még pár lépést, körül nézett, de mire jobbra fordította volna fejét, kinyúlt a fekete pulóveres kar, magához rántotta és a szájára tapasztotta a rongyot. A lányok közül többen is a szájuk elé kapták a kezüket. Carmen lábai összerogytak, teste elnehezedett, feje hátraesett. A betonoszlop miatt nem nagyon láttuk, hogy mi történik, de annyit ki tudtunk venni, hogy a rongyot visszagyűri az idegen férfi a zsebébe, majd ölébe veszi Carmen-t. Gyorsan visszamegy a kocsihoz, beteszi hátra a lányt, ráterít egy takarót(?), aztán beszáll előre és elhajt.
 Amint eltűnt az autó, Cam megnyomta a stop gombot. Percekig csak bámultunk a megállított felvételre, majd Rose hangja törte meg a csöndet.
- Alice-t elrabolták.
Így kimondva még rosszabb volt, mint ahogy a laptop képernyőjén láttunk.
- K-kik ezek és m-mit akar? – kérdezte akadozva Liv.
- Nem tudjuk – sóhajtott Austin.
- Mit csinálunk most? – szólalt meg Amy.
- Mi? Mit tudna egy csapat tizennégy-tizenöt éves tenni? – hitetlenkedett Sophie. 
- Megmutassuk Alice szüleinek? – érdeklődött Andrew.
- Nem mutathatjuk meg – tiltakozott Jas.
- Miért? – nem értettem kiskori barátom logikáját.
- Csak még jobban kiborulnának – magyarázta Scarlette. - Rendőrség? – vetette fel az ötletet Angie. 

- Mit tudnának ők csinálni? Egyik ismeretlen arca sem látszik értékelhetően. – rázta a fejét Lora.
Igaz ez így elég önzően hangzott, mintha csak mi akarnánk az egészet megoldani, de mégis. Ha a felvételeket átadjuk, Carmen szülei is megtudják, és csak még jobban kétségbe esnek. Viszont ez így nyomozás akadályozásának minősül, de szó nélkül vállaltuk mind.
- És a rendszámot se lehet leolvasni rendesen – dünnyögtem.
- Hacsak… - kérte el a laptopot Pete.
- Hacsak…? – kaptuk fel a fejünket.
Izgatottam vártuk, hátha informatikazseni barátunk tud valamit csinálni a felvétellel, hogy egy kicsit is használhatóbb legyen. Hosszas pötyögés után Pete félig meddig megkönnyebbülve felsóhajtott.
- Mi az? – kérdezte Nessa.
- A rendszám fele megvan – fordította felénk Pete a laptopot, amin már egy kiélesített kép volt, ahol tisztán látható az autó és a rendszám fele is.
- Ez is valami – vette elő a telefonját Tif, és felírta a számokból és betűkből álló megkülönböztető jelzését a kocsinak.
- Több, mint a semmi – értett egyet Jeremy.
Tiffany példáját követve mindenki felírta a rendszám meg levő részét. Laptopon lévő órára pillantva rájöttem, hogy már majdnem este kilenc van.
- Gyorsan telik az idő – hümmögött Aus, amikor észrevette, hogy mit nézek.
Camil – még épp időben - kilépett a programból, aminek segítségével megnéztük a biztonsági kamera felvételeit, amikor belépett Mrs. Browns.
- Gyerekek már későre jár! Ideje hazamennetek! – nézett körbe.
Mindenki megnézte hány óra, és egyetértően bólintottunk.
- Jutottatok valamire? – kérdezte reménykedve Carmen anyukája, amíg szedelőzködtünk.
- Sajnos nem – rázta szomorúan a fejét Angie.
- Értem – sóhajtott Mrs. Browns, majd erőt vett magán és folytatta – Négy csapatban hazaviszlek titeket. Ezek után nem engedem, hogy ti is egyedül mászkáljatok, főleg sötétben.  
- Köszönjük – hálálkodtunk szinkronban.
Még felvettük a cipőnket, el is rendeztük a négy csapatot. Három ötös és egy négyes lett. Mire észbe kaptam, Carmen anyukája meglepően gyors módon már a harmadik csapatot szállította haza.
- Mit fogunk csinálni? – suttogtam magam elé.
- Nem tudom, de kitalálunk valamit! – ült le mellém Jas.

~*~

Ennek már két napja. És még mindig semmi hír Carmenről. Tegnap este hivatalosan is eltűntnek nyilvánították. Olive elsírta magát, Angela, Sophie, Rose és Kyra pedig halkan szipogott. 

 A helyi TV-n óránként feltűnik: Eltűnt lányt keresik. Majd a műsorvezető belekezd ugyanabba a szövegbe, és mögötte megjelenik a Carmen-ről készült, múlt heti képekből összevágott diavetítés. Péntek délután egyedül indult haza Alice Carmen Browns, de már nem érkezett meg otthonába. Magassága százhetven centiméter körül van, testalkata átlagos, szeme színe kék, hátközépig érő, hullámos barna haja van. Családja és barátai semmi furcsát nem tapasztaltak az elmúlt hetekben. Telefonja nem elérhető. Utoljára délután kettő óra előtt úgy tizenöt perccel látták barátai. Eltűnésének oka ismeretlen. Strange városában az utolsó emberrablás tizenhat évvel ezelőtt volt, de az eltűnt kisfiút azóta sem találták meg. Aki bármit tud, Alice honlétéről kérem, hívja a képernyőn látható számot.
 Mindenegyes szót akaratlanul is megjegyeztem. Szombaton és vasárnap élőhalottként mászkáltam otthon. Bár a helyi TV-t nem sokan nézik, Carmen eltűnésének híre gyorsan terjedt. Hétfő reggel van, és anya ragaszkodott hozzá, hogy kocsival tegyen ki az iskola előtt, és délután hívjam, amikor jöhet értem.
- De anya! – tiltakoztam – délután még akkor dolgozol!
- Nem érdekel! Nem kockáztatom, hogy téged is elraboljanak!
- Carmen eltűnésének oka még ismeretlen!
- Te magad mondtad, hogy ő nem lépne le csak úgy!
- De délután akkor se gyere el a munkahelyedről! Majd Austin apukája hazahoz!
- Jó, de most szállj be a kocsiba, mert el fogunk késni! – sóhajtott belegyezően anya.
Autóval az út gyorsabban telt, mint biciklivel. A kevés alvástól már képzelődni kezdtem. Olive-ék utcájának végén azt hittem, hogy együtt látom őket, fél fülessel, nevetve sétálni, de rájöttem, hogy az egy múlt keddi emlék volt csak. Emlékszem ők nem vettek engem észre, de én túlságosan sokáig figyeltem Carmen-t, így a mögöttem haladó autós rám dudált, hogy menjek gyorsabban.
- Nate…
- Mi? Ja, bocsi kicsit elgondolkoztam – mentegetőztem, mert észre se vettem, hogy megérkeztünk.
- Semmi gond – mosolyodott el anya – Vigyázz magadra, oké?
- Te is jó? – mosolyodtam el halványan – Szia.
- Szia.
Amint becsuktam a kocsi ajtaját, megláttam, hogy az előttünk illetve a mögöttünk parkoló autókból is a barátaim szállnak ki. Úgy látszik minden szülő fél. Bevártuk egymást, és egyszerre mentünk be az iskola kapuján. Amint befordultunk a biciklitárolók végén lévő sarkon, mindenki elhallgatott és ránk meredt. Egy emberként indultunk a közelebb lévő ajtó felé. Nem maradtunk lenn a helyünkön, a dobogón, hanem minden szó nélkül indultunk befelé. Az ügyeletesek némán nyitották ki előttünk az ajtót, és hagyták, hogy bemenjünk. Csendben baktattunk fel az emeletre. Kulcs hiányában egyszerűen csak benyitottunk az osztályban. Senki nem szólt semmit, csak levette a székét, letette a padra a táskáját, majd elővette a cuccát első órára. Igazság szerint én azt se tudom mit pakoltam ki, de biztos, hogy nem a hétfői órarendnek megfelelő tankönyveket. Az alternatív balhésok az első padnál beszélgettek halkan, mi pedig tizenkilencen hátul gyűltünk össze, és még csatlakozott hozzánk Dan. 

- Még mindig semmi hír? – kérdeztem.
- Semmi – rázták a barátaim a fejüket.
Bár az ajtó be volt csukva, behallatszott egy magas sarkú kopogása a folyosóról. A lépések közeledtek a terem felé, majd egy ajtónyitás követően meg tudtuk ki szándékozik velünk találkozni.
- Gyerekek… - kezdett bele Mrs. Roberts, de maga se tudta nagyon, hogy mit mondjon – Hallottam mi történt Alice-szel. Látom megviselt titeket az eltűnése. Ha szeretnétek beszélni valakivel, hozzám illetve bármelyik tanárhoz és tanárnőhöz fordulhattok.
Mi csak bólintottuk, olyan ’Oké, köszönjük, megértettük’ fejjel, a tanárnő pedig becsukta maga mögött az ajtót. Nem tudtuk tovább beszélgetni, mert a csengő megszólalt és belépett a matektanárnő. Mindenki indult a megfelelő irányba, amikor a tanárnő elmondta, hogy ezen a héten nincs szétválasztott óránk, így mindig egybe leszünk.
- Liv mi a baj? – nézett tanárunk a lányra.
Olive, a Carmen-nel közös padjuk mellett ácsorgott, vállán táskájával és még a székét se vette le.
- Én… én… - motyogta halkan, de nem tudott egy egész mondatot végigmondani, mert elsírta magát.
Felálltam, elsétáltam Jas és Scarlette széke mögött, majd megálltam Liv előtt.
- Hé – szólítottam meg halkan – gyere ide – tártam ki a karjaim, mire ő megölelt – Nyugodj meg, és ne sírj! Meg fogjuk találni Carmen-t.
- R-rendben – törölte meg a szemét – De, nem tudok ide leülni – mutatott a helyére.
- Mellettem van egy hely – szólt Brooke-ék mögül Tiffany.
- Köszönöm – hálálkodott Liv és elindult Tif mellé, én pedig vissza a helyemre.
A matektanárnő mindig is azok közé tartozott, akit bírunk, és ez az érzés kölcsönös. Nemhiába, volt ő a pótosztályfőnökünk. Végignézve a társaságunkon csak szomorúan elmosolyodott, majd amikor meglátta, hogy előttem énekkönyv van, Austin előtt pedig földrajzfelszerelés, nagyot sóhajtott. Ő is elmondta, hogy bármikor fordulhatunk hozzá. Órán csak ismételtünk, de a gondolataim másfele voltak.
 Szünetben nem mentünk ki a fiúkkal, az ajtóval szemben lévő radiátorhoz tízóraizni, hanem bent maradtunk a teremben. Ha valaki elment az osztály előtt, valószínűleg azt gondolta, hogy eltűntünk valahova, mert máskor a lépcső aljáról hallani lehetett már minket. Második órára Arts tanár úr időben érkezett. Mivel a tanár úr órái mindig lazák voltak, hátul körbeültünk a padokon, ő pedig nekitámaszkodott a szekrények, és mindenki mesélni kezdett. Persze azt, nem mondtuk el, hogy mit láttunk a biztonsági felvételeken.

 Nagyszünetben azt hittük, hogy a halotti csend formánkkal megússzuk, hogy ki kelljen menni, de hamar elterjedt a híre annak, hogy kivagyunk. Az ügyeletes tanár érvelése szerint egy kis friss levegő jót tesz. Hát friss levegő helyett erős, hideg szél fogadott minket az udvaron és nagy szürke esőfelhők. A padunkon megint a hetedikesek viháncoltak. Nem értettem őket, hogy tudnak ilyen jókedvűek lenni. Ahhoz, hogy elmenjenek elég volt Jas és Rose ideges, sokatmondó pillantása. A pad legszélére, Carmen helyére senki nem ült. Hiába próbáltunk összefüggően beszélgetni, nem sikerült az egymást felváltó „Nagyon sajnáljuk” csoportoktól.
- Nate menekülj! – tanácsolta Dan, amikor átnézett a vállam felett.
Mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy ezalatt pontosan mit ért, már meg is érkezett barátnőm, a legjobb barátnőjével együtt.
- Szijjja Nate! – ugrott a nyakamba – Már meg sem ölelsz?
- Szia Claire – morogtam.
Igen a barátnőm volt meg minden, de már nem szerettem. Mélyen valahol szemétnek éreztem magam, mert még nem mondtam el neki, hogy már régóta mást szeretek, de a jelenlegi helyzet fontosabb volt.
- Úgy hiááányoztál – Dan-nek igaza volt: idegesítő hangja van Claire-nek, és el kellett volna valahova menekülnöm előle.
- Nem veszed észre magad? – förmedt rá Jas.
- Hozzám szóltál? – dobta hátra haját Claire.
- Nagyon szereted Nate-et igaz? – kérdezte Angie.
- Igen, miért valami gondod van ezzel?
- Ha nem vetted volna észre, az előbb flegmáskodtál a gyerekkori legjobb barátjával. Nagyon figyelhetsz rá, és érdekelhet, ha még ennyit sem bírsz megjegyezni. – Angie, ami a szívén az a száján.
- Most pedig tipegj arrébb a borzalmasan sminkelt kigúvadt szemeiddel! – tanácsolta Rose.
- Én szeretem Nate-et, és ő is szeret engem! Majd pont ilyenek, mint ti fogjátok nekem megmondani, hogy mit csináljak? – kapta fel a vizet Claire – Szerinted hallgatnék egy olyanra, mint te? – nézett Angie-re.
 Bármennyire is akartam, mégsem szóltam bele ebbe a vitába. Ha lányok veszekednek, nem szabad belekeveredni, mert a végén még én jönnék ki hibásan. Mikor változott meg ennyire Claire? Vagy mindig ilyen volt, csak előttem másnak tettette magát? Soha nem tűrtem, ha valaki azokat bántotta, akiket szeretek. Már épp megszólaltam volna, amikor Angela keze egy lendülettel elindult Claire arca felé. Barátnőm összerezzent, és becsukta a szemét, várva a legrosszabbra. Angie keze megállt pont Claire arca előtt.
- Ha még egyszer ilyen hangon mersz bármelyikünkkel beszélni, Angie keze továbblendül! – figyelmeztette Nessa. - Most pedig menj! – szűrtem fogaim között a szavakat. 

Claire és Hannah döbbenten kapkodták a fejüket, majd sértődötten elsétáltak.
- Te most kidobtad? – fordult felém Austin.
- Hát… Remélem ő is így gondolja.

~*~

A napok teltek, és semmi hír nem érkezett Carmen-ről. A rendőrség keresi mindenfelé, mi pedig magunkba zuhanva nézünk ki a fejünkből. Már nem csak a helyi TV mondja be, hogy eltűnt. A városlakókat is letaglózta a hír, és szinte nem is látni egyedül iskolásokat, csak szülőkkel, vagy csoportokban. Mr. és Mrs. Browns annyira kétségbe van esve, hogy otthon ülnek és reménykednek. A rendőrök azt tanácsolták, hogy talán a munka egy kicsit eltereli a gondolataikat, de nem tudnak rendesen koncentrálni. Chris igazoltan hiányzik a Londonban lévő középiskolából.
 Egyik nap – azt hiszem szerdán – csapatokba verődve egy-egy rendőrrel plakátokat ragasztottunk ki a városban mindenfelé. Kedd óta francia helyett az iskolapszichológus jön be, és próbál velünk beszélgetni. Az alternatív balhésok nem szólalnak meg, mert nincs sok közük Carmen-hez, mi pedig nem szólalunk meg, mert félünk, hogy elszólnánk magunkat azzal kapcsolatban, amit csak mi tizenkilencen – illetve húszan Dan-nel együtt – tudunk. Minden nap azon is idegeskedünk, hogy belép a terembe az Igazgató úr, és lehord minket, hogy miért hallgattuk el, hogy tudjuk: elrabolták Carmen-t. Mind furcsának tartjuk, hogy eddig még a rendőrség nem kérte el a felvételek, és az Igazgató úr sem ajánlotta fel. Lehet, ő annyira bízik bennünk, hogyha azt mondjuk nem láttunk semmit, akkor nincs rajt semmi. Minden nap azon kapom magam, hogy bámulom az utcán lévő autók rendszámát. Hétfőn – mivel csak öt óránk van, és akkor végzünk fél egy után öt perccel – lementem a biciklitárolónál lévő kapuhoz és ott vártam egészen fél kettőig. Mikor sóhajtva megfordultam, szembe találtam magam tizenkilenc barátommal.
 Péntek van. Ezt is csak onnan tudom, hogy hallottam, amikor a hetes jelentett. Egyébként a napok összefolynak. Az idő ugyanolyan rossz, mint hétfőn, és a hangulat sem javult. Tegnap utolsó óra előtt az alternatívok valamin nevettek. Kérdően néztük egymásra, majd értetlenül rájuk. Amy felállt, odasétált és ordítozni kezdett velük. Másodpercek alatt három ügyeletes és két szomszédos teremben tanító tanár rohant be hozzánk. Hétfő óta olyanok vagyunk, mint egy csapat néma, elhiszem, hogy meglepődtek. Wayns tanár úr nyugtatta le Amy-t, Mrs. Graham pedig minket kérdezgetett, hogy mi történt. Mi csak annyit válaszoltunk, hogy ők nevettek. A tanárnő döbbenten nézett ránk. Ennek eredményeképpen ma osztályfőnökire jön Dr. Akárkicsoda. Igazából engem az sem érdekel, hogyha maga a királynő kéri, hogy mosolyogjak. Nem fogok, mert nem tudok. Claire néhányszor megpróbált odajönni hozzám, de mivel mi most egy összenőtt húszfős csapat vagyunk, sehogy sem sikerült neki. És őszintén nem is bánom. Hétfő este írt legalább tíz SMS-t és hívott kb. hússzor. Még aznap este letiltottam a számát.

 A sulirádióban Pete lassú, szomorú dalokat játszik. Mindennap első szünetben a legelső dal Yiruma The River Flows In You és a második szünetben pedig Apocalyptica Nothing Else Matter. Ezt a két dalt Carmen nagyon szerette. Szerda délután mielőtt elindultunk volna plakátot ragasztani, Liv-ék padjából kiesett egy füzet. Mindenki csodálkozva nézett rá, majd gyorsan felvettük és kinyitottuk. A médiaismeret füzete volt, de nem vázlatokkal tele, hanem ABC sorrendben, kategorizálva a kedvenc – majdnem – kétszáz dala. A legtöbb dalt innen vettük és volt olyan, amit senki nem ismert, de mégis olyan ismerősnek tűnt. Az összevissza felugráló emlékekből Austin rázott ki, azzal, hogy oldalba bökött.
- Mi van? – fordultam felé, mire ő csak fejével mögém intett.
Megfordultam és szembe találtam magam egy harmincas éveiben járó nővel. Ez ki?
- Nate, igaz? – mosolygott rám. Mi van?
- Ja – dünnyögtem – Mit akar? – cseppet sem érdekelt, hogy tiszteletlen voltam.
Austin mögöttem, halkan elmondta a nevét, mire leesett, ő Dr. Akárkicsoda.
- Nem szeretnéd elmondani, hogy mit érzel? – kérdezte kedvesen.
- Nem.
- Pedig úgy könnyebb – bíztatott(?) – Hidd el!
- Nálam a nem az nem!
- Nathaniel! – szólt rám az osztályfőnök.
- Bocsánat – morogtam.
- Semmi gond – hogy tud ő mosolyogni? – És azt elmondod, hogy min gondolkoztál el annyira?
- Igazából… - kezdtem bele, mire megszólalt a csengő – Nem, mert vége az órának!
Igen, tiszteletlen voltam, de megesik, ha az ember elveszít valaki igazán fontosat számára. Felkaptam a táskámat – ami kitudja mióta nem volt átpakolva – majd kisétáltam a teremből. A folyosón, a hetedikesek beszélgettek az osztályuk előtt.
 Miért nem tudnak bent beszélgetni? Claire lecsapott a lehetőségre miszerint most egyedül vagyok. Próbáltam megfogadni Dan hétfői tanácsát, és menekülőre fogtam. Gyors léptekkel haladtam lefelé, de ő követett. Bedugtam a fülhallgatómat, és maxra nyomtam a hangerőt. Green Day-től az Oh Love ment folyamatosban. Régóta megvan ez a szám, de mióta megtudtam, hogy Carmen is szereti, folyamatosan ezt hallgatom. Kilöktem az udvarra vezető ajtót, és az sem érdekelt, ha a lendület eltalálja Claire-t. Igen, bunkó, érzéketlen, szemét vagyok, de azok után, ahogy beszélt a barátaimmal, megérdemelné. A pálya közepén valaki elkapta a karomat, majd szembe találtam magam Austinnal. Kihúztam a fülest, és várakozóan néztem rá.
- Mi van? – sóhajtottam.
- Jobb kérdés, hogy mi van veled!
- Emlékszel, amit múlt szerdán mondtam…? – kérdeztem.
- Igen – bólintott.
- Na, az van – adtam meg választ. - Te tényleg beleszerettél? – Austin nem akarta elhinni, hogy amit kilenc napja mondtam az igaz – Bocs, csak kicsit hihetetlen azok után, hogy olyan sokáig jártál a most már volt barátnőddel. 

- Ja, tudom. De nem tehetek róla. – vontam vállat – Várj, mit mondtál az előbb?
- Hogy hihetetlen? – kérdezett vissza Aus.
- Nem az! Hanem a volt barátnős…
- Ja, az! Claire azért jött utánad, mert azt hitte, hogy haragszol rá, amiért úgy viselkedett, de közöltem vele, hogy az utolsó mondatod úgy értetted, hogy vége.
- És erre mit csinál? – érdeklődtem, magamban pedig megkönnyebbültem egy kicsit.
- Azt mondta, hogy nem hisz nekem, és majdnem pofonvágott.
- Majdnem?
- Elkaptam a kezét, és azt mondtam, hogy ezt nem kéne, erre fogta magát és visszament.
- Köszönöm – sóhajtottam.
- Ne hálálkodj, nem vagyok jótevő! És most mit csinálsz?
- Nem tudom. Bemegyek a városba…
- Várj meg, szólok a többieknek! – indult volna vissza Austin, de megállítottam.
- Ne! Egyedül megyek!
- Meg vagy húzatva? Nem szabad egyedül lennie senkinek!
- De nekem szükségem van most az egyedüllétre! – majd megfordultam és elindultam a kapu felé.