8. Fejezet

Matt?

Sziasztok! :) Nagyon sajnálom, hogy nem hoztam 05.13. óta új részt, de bele kellett húznom, hogy jó legyen az év végi bizim. És ballagtam is, aminek a próbája sok időt elvett. Aztán valahogy összejött minden, és minden nap mentem  valahova. Egy picit szomorú vagyok, mert az előző részhez nem érkezett egy komment sem :(.
Remélem ez, most megváltozik.
C.

Lassan, szaggatottan fújtam ki a levegőt. Megállás nélkül zakatolt az agyam. Már az N tervet dobtam el. Most jön az O. Furcsa, mert a tizenöt* a szerencseszámom, és talán ez lesz a befutó. Hogy min gondolkozok annyira? Több állandó kérdés foglalkoztat jelenleg. Miért raboltak el? Ki az, aki engem jól választott? Valaha viszont láthatom a szeretteimet? Vasárnap délelőtt van, a telefonom akkuja huszonnégy százalékot mutat. Körülbelül holnap reggelig bírja, ha nem hallgatok zenét. Igen, vasárnap.
 Péntek este nem tudtam aludni csak gondolkozni. Chris szerint az nekem megárt. Kicsit másmilyen szinten, de igaza volt. Szombat hajnalig fárasztottam magam megválaszolatlan kérdésekkel. Valamikor napkelte körül elaludtam, és csak naplemente fele ébredtem fel. Az ajtó mellett egy sárga, virágokkal díszített műanyagtányéron két szelet vastag, friss kenyeret találtam. Önkéntelenül is gondolkozni kezdtem, hogy vajon ki és mikor hozta fel ezeket. Mivel a nővel eléggé összevesztem az első tippem a férjére esett, akin úgy látszott, mintha bírna. Talán hallotta a veszekedést, amit péntek este a feleségével folytattam és megsajnált. Vagy… az is lehet, hogy feléledt a nőben az anyai ösztön (vagy mi) és rájött, hogy azért ő se nagyon repdesne az örömtől, ha kiderülne, hogy a fiát elrabolták és nem kap enni. Mivel tudomásom szerint más nem lakik itt, csak ők ketten voltak az esélyesek. És dobpergés… a Helyzethez nem illő, értelmetlen gondolatok mestere díjat kapja Alice Carmen Browns. Azért jó tudni, hogy az ilyen helyzetekben is tudok teljesen más dolgokkal foglalkozni. Erőm, és idegzetem sem volt ahhoz, hogy felálljak és odamenjek az ételért, hanem morogtam egyet és visszaaludtam.

 Az összevissza alvás nem tett jót, ugyanis itt ülök, reggel hatkor a keleti ablaknál és csodálom a napfelkeltét. Az eget a felkelő nap sugarai, a sárga különböző árnyalataira festi és társul hozzá egy leheletnyi piros szín is. Normál esetben jönne a hűűű meg óóó milyen gyönyörű megjegyzésem, de elrabolva az erdő közepén nem lenne ideillő gondolat. Ráadásul saját magammal nem fogok beszélgetni, azért még nem bolondultam meg. A fejemben lévő összevisszaság helyét átvette egy másfajta témájú gondolat.

 Vajon mi történhet a családommal és a barátaimmal most, ebben a pillanatban? Sírnak, szomorúak és hiányolnak? Vagy talán fel sem tűnik nekik? Nem, az nem lehet. Anyu már idegileg biztos ki van, és mindent megpróbált, hogy megtaláljon. De a barátaim… akiknek biztos, hogy hiányzok, vagy legalább foglalkoztatja őket, az a gondolat, hogy eltűntem, Liv, Angie, Austin és talán Jas. Ő azért talán, mert az apukája ezen a hétvégén jön haza – innen távol dolgozik, így csak hétvégénként tud hazajárni – és nem biztos, hogy hozzá is eljutott a hír, miszerint engem elnyelt a föld. Talán felhívtak mindenkit, és végigkérdezték az egész várost? Tették ki plakátokat? Anyáék biztos bejelentettek még péntek este, de csak negyvennyolc óra után fognak hivatalosan is eltűntnek nyilvánítani, ami… ma este fog megtörténni.
 Nem vagyok egy optimista, viszont pesszimista típus sem, inkább realista, de annak az esélye, hogy én ma otthon alszok, semmi. Nem vagyok nagyon érzékeny sem, hogy minden másodpercben elbőgjem magam, és most sem megy, bármennyire is ismeretlen, aggasztó ez a helyzet. Egyetlen egy valami zavar. A tudatlanság.
 A suliba azzal hülyültünk, hogy információs pult vagyok, mert bármit kérdeztek, meg tudtam válaszolni – persze nem a tananyaggal kapcsolatban. Otthon pedig élő jegyzettömböt játszottam, mert ha anya vagy apa mondott valamit azt megjegyeztem és napokkal később is szóról-szóra vissza tudtam mondani. Nem, nem rendelkezek olyan különleges képességgel, hogy amit egyszer olvasok vagy hallok, azt megjegyzem – jó is lenne, bioszból erősen küzdök a stabil négyesért – de fontosabb dolgok – amiket én annak tartok – a fejemben maradnak. Nagy gömböt fújtam a rágómból, majd idegesen ráharaptam, amitől egy nagyot csattant és ekkor beugrott valami. A biciklitárolónál lévő kamera.
 Hinni kezdtem abba, hogy a kamera látóköre kihat addig, és felvette a történteket. Ha nem is a férfi arcát, de a kocsit és a rendszámot remélem. Valamelyest megnyugodtam, hogy van esély a szabadulásomra. Némileg javított a hangulatomon ez az apró dolog, amibe kapaszkodhattam, így újra normálisan kezdtem ”működni”, amit egy hangos gyomorkorgás jelzett. Bizonytalanul méregettem az ennivalóm, majd végül egy vállrándítással minden mindegy alapon beleharaptam. Mivel a kenyérben semmi fura nem volt, visszaültem az ablakba és kifele bámulva, ettem.
 Evés közben újra elleptek gondolataim. Ha valaki engem jól választott, akkor az is lehet, hogy innen elvisznek valahova. Lehet, hogy csak ők a szállítók. Ki a franc lehet az, akinek én az ő szempontjai alapján megfelelek? Egyáltalán mire is kellek én?
 Újabb gondolatmenetemből kulcszörgés rázott ki. Visszább csúsztam a széles párkányon és onnan figyeltem, hogy beszállnak a kocsiba elrablóim… vagy szállítóim, akár kik is ők. Szememmel végig követtem, ahogy elhajtanak és eltűnik a rozsdás jármű az erdő sűrűjében. Amikor már nem hallottam a motorzajt sem, bekaptam az utolsó falatot és odasiettem az ajtóhoz. Terv nélkül rohantam le a lépcsőn, aminek a végén meglepetésemre egy ajtó állt. Gyorsan ki akartam nyitni, és eltűnni innen minél gyorsabban, de a kilincs nem engedelmeskedett nekem és zárva maradt. Idegesen rángattam egy darabig, majd végül beletörődve egy nagyot rúgtam a tornacipős lábammal az ajtóba, végül magamban morogva visszacaplattam a padlásra.

 Túlságosan alábecsültem ezt a két kezdő bűnözőt. Visszaültem az ablakba és tovább szövögettem a lehetséges szabadulási terveimet. Sajnos most nem jött be a szerencseszámom, és dél fele kezdtem kifogyni az ötletekből. Az idő tegnap óta szinte visszaesett a normális angliai időbe. Szürke felhők sorakoztak az égen, a szél hűvös fuvallata átsöpört a szobán. Bár hülyén hangzott, az jutott eszembe, hogy amilyen szépnek indult a péntek, volt programom, az idő kedvezett… és most is a helyzetemhez igazodva borús lett minden.
 Annyira lekötött a semmibe bámulás, hogy észre se vettem milyen gyorsan telik az idő. A pozitívuma az volt, hogy egy időre kikapcsolt az agyam és csak néztem a teleket körülölelő erdő fáinak lombjait. Benyomtam a telefonomat, majd döbbenten néztem a kijelzőt, már délután három óra múlt. Feloldottam a billentyűzárat, és a legtöbbet játszottak között megkerestem a Never Say Never-t. Nem az eredeti Justin ft. Jaden van letöltve, hanem JB oslo-i koncertjéről felvett, élő dal van meg. Persze nem én voltam Norvégiában, hanem valamelyik szerencsés fan, de majd ha Justin jön Londonba…
 Gondolatmenetemből az ágak reccsenése, a levelek suhogása, ahogy egymásnak csapódnak és egy ide nem illő, recsegő motorzajt rántott ki. A kapu kinyílt, a kocsi bejárt, egészen az udvar közepéig. Mikor a furgon megállt, a kapu bezáródott.
 Felhúzott térdekkel ültem az ablakban, ölemben a mobilommal. Épp az I will fight to forever résznél tartott JB, amit én is halkan dúdoltam, amikor kiszállt valaki a vezető mögötti ülésről. Nem tudtam eldönteni, hogy a döbbenttől kiessek az ablakon, vagy a kezemből kicsúszó telefonom után kapjak, ami a padlás közepe fele repül.
- Matt? – döbbentem le.
A név tulajdonosa meglepetten nézett fel, majd amikor megtalált, ő is ugyanolyan döbbent volt – Carmen?
- Ostoba kis fruska! – rikácsolta a nő – Mindent elrontasz! Mikor fogod be már végre a szádat?
Homlokráncolva nézetem felváltva az udvaron álló három emberre. Matt a döbbenetből feleszmélve sietős léptekkel indult az ajtó felé, utána pedig az elrablóim.
 Lecsúsztam a helyemről, gyorsan felszedtem a mobilom, leállítottam a zenét, és visszaültem az ablakba. Kavargó gondolatokkal hallgattam az egyre közeledő lépteket. Hogy kerül ebbe bele Matt? Miért is rontok én el mindent? Hirtelen éles fájdalom nyílalt a fejem, de hiába szorítottam a hideg falhoz, nem csillapodott.
- Állj meg Matt! Azt mondtam állj meg! – kiabált a nő.

Ezt követően kivágódott a padlás ajtaja, Matt lépett be rajta, majd a nő és kissé lemaradva a férfi is.- Carmen! – indult felém, de én hátrébb csúsztam a párkányon, mire megtorpant. 

- Hogy miért nem tudsz egyszer csöndben maradni… – kezdett rá megint a nő, de Matt közbevágott.
- Hagyd abba Elizabeth!
Matt ismeri a nőt? De, hogy…? És miért? Mi köze van ehhez? És nekem? Még jobban összehúztam magam, és tekintetem Matt, Elizabeth és a férfi között ugrált.
- Miért van itt ő? Ti… ti… Ti elraboltátok? Meg vagytok húzatva? Keresni fogják! – akadt ki Matt teljesen jogosan – De ugye nem bántottátok?
Valamelyest megnyugtatott, hogy Matt erről az egészről nem tudott, és még aggódott is.
- Mi csak neked akartunk jót! Láttuk, hogy találkoztatok! És hallottalak, amikor vele beszéltél! Rosette is ezt akarta volna!
- Ne vond bele anyát! Honnan tudnád te azt, hogy mit akart volna?
- Onnan, hogy a húgom volt!
- Utáltad! Nem is találkoztatok már jóval azelőtt, hogy én megszülettem!
Matt-et még sosem láttam dühösnek. Mondjuk amennyit én láttam, nem olyan rengeteg idő, hogy kiismerjem, de… Nem gondoltam volna, hogy ennyire ki tud kelni magából. Nem akartam belefolyni ebbe a családi(?) vitába, így inkább csendben figyeltem az eseményeket. A szóváltásukból kikövetkeztettem, hogy Matt Elizabeth unokaöccse és valószínűleg meghaltak a szülei. De miért kell engem ebbe az egészbe belerángatni?
- Menjetek le! – szólt valamivel higgadtabban, de még mindig mérgesen Matt.
- Mit képzelsz, ki vagy te? – csattant fel Elizabeth – Te nem parancsolsz nekem! Ellenkezőleg!
- Nem vagy az anyám! – közölte vele nyugodtan a fiú, majd a férfi felé fordult – Kérlek Mason!

- Liz menjünk le! – fogta meg a karját - ezek szerint - Mason.

Elizabeth idegesen fújtatott, majd kirántotta a karját férje szorításából és leviharzott a lépcsőn. Mason csak bocsánatkérően, halványan elmosolyodott és becsukta maga után az ajtót. Matt megvárta, még elhalkulnak a nevelőszüleinek léptei, aztán felém fordult.
- Carmen… Fogalmam sincs, hol kezdjem… – túrt bele hajába.
- Talán ott, hogy mi ez az egész – szólaltam meg hosszú kihagyás után.

- Először kérlek, gyere el az ablakból. Félek, hogy kiesel.
Vonakodva, de engedelmeskedtem, és a telefonom a nadrágom zsebébe süllyesztettem. Tanácstalanul álltam egyik lábamról a másikra, nem tudtam mit csináljak. Matt nagy léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot és karjaiba vont. Szorosan, de mégis gyengéden ölelt. Nem ellenkeztem, valahogy éreztem, hogy ő ugyanott áll, ahol én ebben az egészben. Ő volt az egyetlen ebben a helyzetben, akiben megbízhattam, még ha csak összesítve is, alig egy napja ismerem.
- Fogalmam sincs mi ez az egész – suttogta a fülembe – de megígérem, hogy elviszlek innen!

Szavai megnyugtattak, és biztonságot adó karjai közt, egyszerre eltűnt minden megválaszolatlan kérdés. Nem csak az idegőrlő kérdések, de az időérzékem is elhagyott. Nem tudom meddig álltunk így, de egy idő után Matt elengedett és megfogta a kezem.
- Gyere! Nem tudom mióta vagy itt, de többet nem kell ide feljönnöd! – mondta és az ajtó felé kezdett húzni.
 Kissé esetlenül, de követtem a szűk lépcsőn. Most már nem volt zárva a szabadulási kísérletemet akadályozó ajtó, így a földszintre érve minden új volt nekem. Balra egy modern konyhát fedeztem fel, ami nem volt leválasztva. A konyhából vezetett egy folyosó, de nem tudom mi található arra, mert Matt jobbra indult. Amikor szembe jött velünk Mason, Matt csak annyit mondott Mindjárt jövök! Beszélni akarok veletek!, a férfi pedig csak bólintott egyet és a konyha felé eltűnt. Egy kanapéval, dohányzóasztallal és pár fotellel rendelkező nappali mellett elmentünk, majd az innen tovább vivő folyosón két-két ajtó volt egymással szemben. Matt benyitott az első bal oldalt lévőbe, behúzott maga után és bevágta az ajtót.
- Nos, ez itt a szobám – magyarázta, miközben elengedte a kezem.

Az egyik szekrényhez lépett és kivett belőle egy póló, az alatta lévő polcról pedig némi gondolkodás után egy rövidnadrágot.
- Mindjárt jövök. Addig nyugodtan zuhanyozz le – mutatott a szobájában lévő ajtóra Ezeket utána felveheted – mosolyodott el halványan és kiment a szobából, becsukva maga mögött az ajtót.
 Körülnéztem, és megállapítottam magamban, hogy ez egy tipikus fiúszoba. Az ajtóval szemben volt egy ablak, ami pont úgy helyezkedett, hogy bevilágítsa ez egész helységet. Bal oldalt faltól falig egy nagy, sötétbarna szekrény volt. Ezzel szemben pedig egy franciaágy. Az ágy mindkét oldalán állt, egy-egy éjjeliszekrény. Különböző dolgok voltak rajta, elszórva. Telefon, mp4, zsebkendő, fülhallgató, stb. A szekrény közepén, szemmagasságban egy TV volt, alatta pedig rengeteg DVD.
 Miután mindent szemügyre vettem, gyorsan levedlettem a koszos, poros ruháimat, és magam köré csavartam az ágyon talált sötétkék törölközőt. Besiettem a fürdőszobába, elfordítottam a zárban lévő kulcsot, majd beléptem a zuhany alá. Beállítottam számomra megfelelő melegségre a vizet, hátradöntöttem a fejem, és hagytam, hogy a víz lemosson rólam mindent, majd eltűnjön a lefolyóban. Nem csak a koszt, de a stresszt, a megválaszolatlan kérdéseket és még kismillió más dolgot, amitől szét akart robbanni a fejem. Egy idő után már éreztem a bőrömön, hogy elég lesz, így gyorsan lemostam magam – egy férfi tusfürdővel, mert mást nem találtam – elzártam a vizet, és megtörölköztem.
 Szokásomhoz híven összehajtottam a levett ruháim, viszont most nem volt valami jó ötlet. A padlásról ráragadt kosz és por pollenjei beférkőztek az orromba, mire tüsszögni kezdtem. A nadrágom zsebében még találtam egy ép papírzsebit, és alaposan kifújtam az orrom. Tiszta légutakkal húztam magamra az utolsó ruhadarabot, ami Matt – rám több számmal nagyobb – pólója volt, amikor egy halk kopogás után benyitott. Sietve rántottam magamra a felsőt, ami újra eszembe juttatta a csütörtöki esésem. Önkéntelenül is felszisszentem, de gyorsan megfordultam, és egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra. Próbálkozásom sikertelen volt, Matt arcát látva nem sikerült időben lehúznom a felsőt.

- Ugye e-ezt nem ők tették?

- Nem.
Megkönnyebbülve fújta ki a benntartott levegőt Matt, majd leült az ágyra, maga mellett pedig megpaskolta a takarót. Bár ő volt az egyetlen megbízható személy a jelenlegi helyzetben, valahogy mégsem tudtam feloldódni. Bizonytalanul ültem mellé.

- Mi történt a hátaddal? – kérdezte.
- Kézilabdázok, és nemrég volt egy meccsem…
- Csütörtökön – bólintott a fiú.
- Megjegyezted? – néztem rá meglepetten.
- Hétfőn mondtad, nem telt el annyi idő, hogy elfelejtsem.
- Az osztályban a fiúk két héten át hallgatták, hogy beszámol erről a Tanár úr, és még aznap sem tudták, addig, amíg meg nem mondtuk, hogy Igen! Ma délután lesz a meccs!
Matt csak mosolyogva vállat vont, én pedig folytattam.
- Először az erősebbik csapat ellen játszottunk… épp indultam kapura, amikor az egyik védő kilépett és szabálytalanul, amikor már felugrottam, teljes erőből hátralökött. A kézilabdában az első fontos szabály, amit mindenki megtanul, hogy felugrásban lévő játékoshoz nem érünk. Hátraestem, és egy kicsit még csúsztam is.
- Uh – szalad ki Matt száján.
- A lány sárgalapot kapott és két perc kiállítást. Én az öltözőbe mentem, és utánam jött a harmadik csapatból az egyik barátnőnk anyukája. Egy darabig vizes törölköző volt a hátamon, majd megnézte, hogy nem tört-e el semmim. Mondhatni szerencsésen estem, mert csak kicsit zúzódott és színváltós lett a hátam. Később visszamentem és hiába ellenkezett Bekah anyukája és az edző is, játszottam tovább. Miután elmondtam a fejemben összeállított rövid beszédemet a lánynak, a döbbenettől leblokkolt és rendesen fejbe is találta a labda – mosolyodtam el – Bár ezt a meccset nem nyertük meg, de a másikat igen.
- És még mindig fáj?
- Csak ha hirtelen mozdulok, vagy elfekszem, esetleg nekimegyek valaminek – vontam vállat – Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Mit tudtál meg? – böktem ki.
Matt nagy levegőt vett és belekezdett.
- Mint már a fenti vitatkozásból hallottad, Rosette, azaz az én anyám, és apám is meghaltak egy balesetben. Még nagyon kicsi voltam. A szüleim először mertek otthon hagyni egy babysitterrel, hogy kimozduljanak egy kicsit. Grillpartira mentek, szűk baráti társaságban volt, a város másik felére. Egyikük sem ivott alkoholt. Már éjfél múlt, amikor hazafelé tartottak és egy kereszteződésnél kihajtott eléjük egy részegekkel teli, bulizós társaság. Az egyik srác nem volt annyira benyomva, ezért felhívta a mentőket. Mire a mentők kiértek már mindketten halottak voltak. A másik kocsiban ülök megúszták pár karcolással. Azt nem tudom milyen büntetést kaptak, de mint kiskorúak voltak. Amikor befejeztem az általánost, Elizabeth és Mason elég nagynak talált ahhoz, hogy ezt elmondják nekem. Azóta hívom őket Elizabethnek és Masonnek.  

- Sajnálom – mondtam halkan.
- Nem emlékszem rájuk. Még egy halvány emlékkép sincs.
- Kicsi voltál, így érthető…
- De mégis csak a szüleim voltak…
- Az első emlékem nekem a bölcsödéből van, a következő már oviból… Bár tisztán emlékszek, hogy két héttel ezelőtt még ki milyen turmixot ivott, és milyen sütit evett egy hagyomány napon… de valószínűleg tíz év múlva, csak akkor tudom megmondani, ha megnézem az, akkor készült képeket.
- Igazad van… de kicsit eltértünk a témától… Szóval, beszéltem velük és kiderült, hogy még hétfőn láttak minket a sulid előtt beszélgetni. Elizabeth rögtön azt gondolta, hogy első látásra szerelem. Rávette Mason-t, hogy figyeljen téged mindennap. Azt vette a fejébe, hogy anya a legjobbakat szerette volna nekem. Eddig oké a dolog, csak szerintem anyu nem úgy gondolta, hogy a szerelmemet elrabolják, és itt tartják egészen addig, amíg…
- Amíg? – kérdeztem, félve a választól.
- Nem értjük el azt a kort, hogy összeházasodjunk – mondta ki Matt.
- Tehát ez jelenti az, hogy „jól választott” – mondtam elhaló hangon.

* A történet, Londonhoz közeli, kitalált Strange nevű városban játszódik. Az angol ABC más, ott a 15. betű az O. (A B C D E F G H I J K L M N O…)