6. Fejezet

I'm back, so...Nem húznám sokáig, csak annyit szeretnék elmondani, hogy köszönöm a 4 rendszeres olvasót és az 1398 nézettséget :)). Kicsit csúsztam a résszel, mert előbb terveztem kirakni, csak hát... most vagyok túl egy "Uramisten, felvettek..." "Még nem jött levelem..." "Megjött a levelem, wááá..." "Basszus 6 hét és ballagás"  héten. Remélem tetszeni fog a rész, és sikerül kicsit felkelteni az érdeklődéseteket, a fejezet végével.

C. 

- Tegnap mi volt veled? Olyan furcsán járkáltál – kérdezte anya, amikor kiléptem a szobámból.
- Semmi, csak elfáradtam – motyogtam álmosan.
- Egy huzamba ennyit még nem futkostál, ugye?
- De, előző meccseken. Csak tesin is végig kéziztünk – ültem le.
- Értem. Wayns tanár úr gondolom örült, hogy egyet nyertetek a kettőből.
- Ühüm – pakolásztam a táskámba – Anyu… - Igen? 

- Elmehetek ma moziba?
- Nem is tudom… - kezdte anya, de a szavába vágtam.
- Ne már! Jó tanuló vagyok, nem keveredtem még bajba és itthon is megcsinálok mindent. Halooween előestéjén csak elmehetek mozizni a barátaimmal.
- Jó, legyen. Mikor mennél, meddig maradnál, és kikkel?
- Hááát… - gondolkoztam – Négy óránk van, még egy darabig beszélgetünk. Olyan kettő körül hazajövök. Félkor elindulok… Háromnegyedkor kezdődik a film. Kb. este hatkor hazaérnék.
- Mi? Este hatkor? – meredtem rám anya.
- Két filmet néznénk meg – magyaráztam – Egyet a fiúk választottak, egyet pedig a lányok… Úgy fél osztály megy.
- Elmehetsz – sóhajtott beleegyezően anyu.
- Köszi – virultam.
- De vigyázz magadra! Mindig figyelj, mielőtt lelépsz a zebrára, ne keveredj el. Mindig legyen melletted valaki. 
- Oké, értem, tudom – álltam fel.
Mivel csak két órára kell a négyből könyv, ezért egy kisebb válltáskába pakoltam be. Ez a pénteki órarend jól is jött, legalább nem kell a hátamat terhelnem. Elindultunk a reggeli napsütésbe anyával. Eléggé feldobott az, hogy elengedett és az idő is, mert október vége ellenére nyári meleg van.  Viszont kicsi bántott az, hogy hazudtam anyának szinte végig. Bár tegnap kimerültem, elvágódtam rendesen, és belilult fél hátam, azért járok furán. És tényleg elmegyek moziba, délután biztos, de nem fél osztállyal, hanem Nate-tel. Utána nem tudom hova, csak este érek haza, és nem fél osztállyal, hanem egy idegen sráccal, akinek csak a nevét tudom és a számát. Meg az, hogy nagyon helyes.
 Liv mellettem csak beszélt, és beszélt én meg még rosszabbul éreztem magam. Nem volt olyan fontos mondanivalója, csak a rémálmáról beszélt, amiben megtámadta kedvenc lova. Útközben vettem egy csomag rágót, mert már kifogyóban voltam, aztán beértünk a suliba. A szokásos társaság fogadott a dobogónál. Nem voltam éppen jókedvemben, így egyik poénon sem tudtam nevetni. Inkább csendben álldogáltam, és Billy Talent Viking Death March-át hallgattam. Nagyon bírom ezt a bandát, egész jó számaik vannak.
- Mi a baj Alice? – karolt át Austin, én meg összeszorított szemmel felszisszentem - Mi történt? – riadt meg.
- Semmi – vágtam rá, talán túl gyorsan is.
- Valami biztos történt, az arcod alapján tuti – szólalt meg Dave.
- Nem történt semmi – ráztam a fejem.
- Alice? – nézett rám nagy szemekkel Olive.
Bármennyire is a legjobb barátom Angievel együtt, nem mondtam el még nekik sem, hogy mi történt. Minél kevesebben tudják annál jobb. - Mi volt a meccsen? – terelte a témát Austin. 

Láttam rajtam, hogy van valami, amit nem akarod elmondani, így jó barát módjára, inkább hagyta, hogy elrendezzem magamban a dolgokat, és ha készen állok rá, akkor majd úgyis elmondom, nem úgy, mint egyesek.
- Ne már Carmen! Mindenki látta, hogy összeszorítottad a szemed, és hallottuk is, hogy felszisszentél – nézett a szemembe Nate - Csak nem történt valami a meccsen?
- Kettőből egyet megnyertünk – válaszolt Sophie, Austin kérdésére.
- Nem történt a meccsen ezen kívül semmi különös – szállt be a beszélgetésbe Rose.
Még a többiek halkan beszélgettek a tegnap délutáni kézilabdameccsünkről, addig Nate és én farkasszemet néztünk. Bármennyire is meredt rám, szép kék szemeivel, nem hagytam magam. Nem árultam el semmi. Egy idő után hirtelen félrebillentettem a fejem és mosolyogva, egy „Mi van?” pillantást küldtem felé. Sikerült összezavarnom, amin még jobban elmosolyodtam.
- Nateee – hallottam egy nyávogó hangot, még az ordító rockzenén keresztül is. A fiú felállt és odasétált Clairehez, aki elég ideges volt. Nem tudtam mért. Vajon azért, mert Nate mostanában többet foglalkozik velem? Vagy, mert moziba visz délután? Egyáltalán tudja, hogy ma velem megy moziba a barátja? Gondolatmenetemet egy, már megszokott ajtókivágódás szakította félbe.
- 8.a! – üvöltötte Mrs. Robers.
Ilyen hanggal elmehetne farkasnak, amit mond, bocsánat üvölt, az még visszhangzik is.
- Mit csináltunk már megint? – kérdezte Jer.
- Tudjátok ti azt nagyon jól! – kiabált, de mivel mi egy „Mi van? Mániája, hogy velünk ordítozik?” nézéssel meredtünk rá, folytatta – Tudok a kis szerdai műsortokról!
- Ja, hogy arra tetszik gondolni – szólalt meg Dan.
- Igen arra! Szerintetek vicces az, hogy boldog-boldogtalannak integettek, szívecskéket mutogattok, meg puszit küldtök? Mindezt egy Teaház és Kávézó különterméből?
- Igen – válaszoltuk kórusban.
- Szerintem meg nem! Ha megtudom, hogy ki tölti fel ezeket a videókat… vagy, hogy ki üzemelteti azt a csatornát! – fenyegetőzött Mrs. Robers.
- Ne már! Az összes járókelő röhögött. Csak jobb kedvre derítettük az embereket! – húztam ki fél fülhallgatóm.
- Te csak nekem ne feleselj! Nemsokára kitalálok nektek egy olyan büntetést, amin már nem nevettek! – dühödött be még jobban a tanárnő, én meg visszatettem a fülesemet – És vedd ki azt, a fülhallgatót, mert még halláskárosult leszel!
- Ettől nem, de az ön hangjától igen! – dünnyögtem, amikor visszament az épületbe.
A társaságunk szakadt a röhögéstől, részben a beszólásom miatt, részben pedig a szerdai délután emlékei miatt.
- Az volt a legnagyobb, amikor a buszsofőr is küldött puszit – fogta nevetéstől az oldalát Lora.Az osztályban választ kaptam a „Vajon miért?” kérdésemre Claire-rel kapcsoltban. 

- Nate mér’ nyivákolt Claire? – kérdezte Daniel.
Hálát adtam az égnek, hogy ő kérdezte meg. Ha bárki más ilyen típusú kérdést tesz fel, azzal Nate kiabált és egy időre megharagszik rá. Dan bármit kérdez bárkitől. Eléggé bevállalós, és nem érdeklik a következmények. A beírásainak nagy részét ilyesmik miatt kapta Mrs. Clark-tól.
- Csak hiányolt, mert tegnap órák után óta nem látott, aztán a meccsről kezdett beszélni.
- Chh – motyogta mellettem Angie – Elhívja Nate-et, mert velünk jól megvan és nem lesz témája majd, amikor kettesbe maradnak, így inkább most kezd el neki mesélni a tegnap délutánjáról, mintsem, hogy a barátitól tudja meg. Nem lesz elég hosszú életű ez a kapcsolat.
Ezen elmosolyodtam. Angie-t ezért is nagyon bírom. Mindig kimondja, amit gondolt, és elég jól átlát minden helyzetet. „…mesélni a tegnap délutánjáról, mintsem, hogy a barátitól tudja meg…” Megijedtem, mert ha Claire elmesél mindent, akkor Nate azt is megtudja, hogy mi történt velem. De megkértem mindenkit, hogy erről egy szót se senkinek, mert nem akarok téma lenni, és azt sem akarom, hogy a szüleim megtudják. Bár nincs jó kapcsolatom Claire-rel, meg az osztályával sem, és Nate-tel való kapcsolata miatt egy kis ellenszenvet is érzek iránta, remélem, hogy betartja, amit ígért.

A padom tetején ülve néztem át Amy zenelistáját, és küldtem át pár számot, amíg be nem csengettek.
- Olyan szép az időőő! Ne énekeljünk szomorú esős dalokat! Inkább valami boldog, napsütéseset! – mondta Vanessa, amikor belépett az énektanárnő.
- Úúú! Énekeljünk One Direction-t! – lelkesedett be Lora.
- Tegnap örülhettél, hogy tizenöt percig az ment! Ma nem lesz az! Alice remélem, nem szándékozol még egy ilyen ”szép” szünetet csinálni nekünk – szólalt meg Dave.
- A közeljövőben nem – firkálgattam Pete noteszába.
 Általában hétvégén szokta összeállítani a listát a következő hétre, de a kétnapi elvonás miatt elfelejtette összeírni erre a hétre a dalokat. A tanárnő belegyezett Nessa kérésébe, és vidám dalokat énekeltünk. Végül a fiúknak ”szenvedni” kellett, mert óra végén két One Direction-ös dalt is elénekeltünk. Az egyik a Stand Up volt, Lora javaslatára a másik pedig a Heart Attack volt, mert azt annyira megszerettem.
- Na, remélem ki-Directioner-kedtétek magatokat, mert többet ilyen nem lesz – mondta Jeremy tízórais szünetbe.
- Directioner szív, Directioner lélek, Directioner leszek, amíg csak élek! – feleltük kórusban.
Egy kisebb veszekedéssel ment el a tízórais szünet. A fiúk szerint úgy két év múlva már sehol sem lesz a One Direction, és, hogy majd hatvan évesen is az ő koncertjükön akarunk ugrálni? Én nem nagyon vettem részt a veszekedésben, inkább Nate-et figyeltem és próbáltam rájönni, hogy vajon tudja-e mi történt velem. Nem úgy nézett ki, mint aki tud vagy sejt valamit is a tegnapról, így valamelyest megnyugodtam. Padra hajtott fejjel vártam Mrs. Bensont második órára. 

- Fáj a hátad? – kérdezte halkan Scarlette.
- Ühüm.
- Uh. Nagyon belilult?
- Ja, de nem az egész.
- Szüleidnek elmondod? – hajtotta le a fejét Scarlette is. 
- Nem.
- Nagyon fáj?

- Aha, de nem vészes. Kibírható.
Beszélgetésünket a csengő és Mrs. Benson zavarta meg. Egész órán megint csak beszélgettünk. Nyolc év alatt sikerült rájönnünk, hogyha nem akarunk tanulni mit, kell csinálnunk. Most például a tegnapi kézimeccsről volt szó. Mrs. Benson nagyon örült annak, hogy eddig másodikak vagyunk.
- Szerencsét hoztak a mezeink – mondta Rose.
- Az enyém nem – motyogtam.
- Miért? – kérdezte Mrs. Benson.
Ajj már. Pont most kell meghallania mindent? Most rögtönöznöm kell. Gyerünk, Alice gondolkodj! Találj ki valami nem annyira átlátszó hülyeséget.
- Tizenötös a szerencseszámom és nem volt a méretemben így az ötöst kaptam meg és… nem sikerült gólt dobnom – böktem ki, ami először eszembe jutott.
- Én mondtam, hogy alkoholos filccel rajzolj rá egy egyest – szólalt meg Jas, mire felröhögött mindenki.
- Majd legközelebb biztos sikerült – vigasztalt Mrs. Benson.
Az óra végig írogattam számokat Pete noteszába, de szinte majdnem mindegyiket kihúztam.
- Alice – sürgetett Pete, amikor megszólalt a jelzőcsengő.
- Segítsek? – ült le mellém Kyra.
- Az jó lenne. Második szünetre nincs semmi ötletem.
Alig fél perc múlva meg volt mindkét szünetre a dallista. Pete szokás szerint leszabta a papírt és zsebébe gyűrte, majd lesietett. Kicsengetés után úgy tíz másodperccel megszólalt az első dal.
- Mi ez? – érdeklődött Brooke.
- Eric Saade Popular – mosolyogtam.
- Na, már svéd az új kiszemelt? – vigyorgott Angie.
- Ühüm.
Lebaktattunk az udvarra, felültünk a padunkra és beszélgetni kezdtünk. A téma mindig változott. Éppen a Manboy-t hallgattuk, amikor rezegni kezdett a telefonom a zsebemben. Kihúztam és megnéztem kinek vagyok fontos ilyenkor. Kicsit meglepődtem, de leléptem a padról és elvonultam egy csendesebb helyre.
- Szia, Matt! – köszöntem boldogan.- Szia, Carmen! Nem zavarok ugye? 

- Nem, éppen szünet van.
- Akkor jó – hallottam hangjában a megkönnyebbülés - Mikor szabadulsz?
- Ömm… négy óránk van, aztán kicsit hülyülünk haverokkal, négytől hatig szabad vagyok…
- Az tökéletes! Megnézhetnénk a moziban egy filmet, neked jó úgy?
- Persze - mosolyogtam.
Tehát úgy kell öltöznöm, hogy moziba megyek, de randira is, viszont Nate ne higgye azt, hogy miatt öltözök ki. Kicsit nehéz lesz, de még van időm, hogy végiggondoljam.
- Háromnegyedkor a mozi előtt? – kérdezte Matt.
- Oké. Várj egy picit – hunyorogva néztem a padunkat, ahol szokatlanul nagy csend uralkodott és Camil valamit mutogatott nekem – Bocsi, de le kell tennem. Fél perc és csengetnek.
- Semmi gond. Már várom a délutánt.
- Én is. Szia – mosolyogtam, mint egy idióta.
- Szia.
Visszacsúsztattam a zsebembe a mobilom. Hearts In The Air-t dúdolva ballagtam vissza a padhoz.
- Ki volt az? – kíváncsiskodott Liv.
- Nem látod, hogy virul? – csúszott arrébb a padon Angie.
- Matt – ültem vissza a helyemre.
A körülöttem állókon láttam, hogy egy „Na, mi lesz már? Mesélj!” pillantással vizslatnak, ezért belekezdtem az előbbi privát telefonbeszélgetésembe.
- Csak a mai délutánról volt szó – vontam vállat.
- Hova mentek? – kérdezte Nate.
- Miért akarod te azt tudni? – kérdeztem vissza.
Nate-nek egy szerencsére volt, megszólalt a csengő. Pedig szívesen meghallgattam volna a válaszát. Miért akarja ő tudni? Miért érdekli ennyire most hirtelen a magánéletem?
- Basszus – hallottam Sophie hangját.
- Mi van? – kérdeztük kórusban.
- Tesi lesz…
- Basszus – kezdtünk el rohanni az osztály felé.
Tesi előtti szünetben már le szoktunk menni az öltözőbe, és becsöngetésig valahogy sose sikerül végeznünk, most meg még becsöngetéskor sehol sem vagyunk. Őrültek módjára rohangáltunk a folyosón, nem törődve a tanárokkal. Egyszerre estünk be az öltözőbe és vad kapkodásba kezdtünk. Közeledő lépteket és a kulcszörgést meghallva mindenki gyorsabban húzta magára a pólóját/nadrágját/zokniját vagy a cipőjét. Gyorsan lehúztam a karkötőimet és sietve felkötöttem a hajamat. Wayns tanár úr kopogott.
- Tessék – kiáltottunk kórusban.Az ajtó kinyílt és megjelent tesi tanárunk, mögötte a fiúk felöltözve, készen órára. 

- Gratulálok lányok! Kérhetném, hogy legközelebb is így öltözzetek fel?
- Honnan tudja, hogy alig két perce jöttünk be? – érdeklődött Scarlette.
- Máskor áthallatszik a tanáriba, amit csináltok. – vigyorgott a tanár úr – Na, menjetek kifelé!
A bemelegítő gyakorlatok előtt Wayns tanár úr elmondta, hogy mennyire örül a tegnapi meccs eredményének, és hogy valamikor márciusban lesz a második forduló, ahol eldől a végleges eredmény. Akik ott voltak meccsen kaptak egy ötöst, és amíg a többiek a bemelegítő gyakorlatot csinálták, engem félrehívott a tanár úr. A kéziseken kívül mindenki felénk pillantgatott.
- Jól vagy?
- Igen, de ha nem gond, inkább nem futkosnék, ugrálnék és nyújtanék… - soroltam.
- Nem gond. Hátad milyen?
- Félig lila. Fáj, de tűrhető – összegeztem.
- Akkor ülj a dobogóra.
- Kislabda az óra anyaga?
- Részben igen – válaszolta furán tesi tanárom.
- Azt majd dobhatok?
- Hááát… nem is tudom – gondolkozott Wayns tanár úr – Jó, legyen. De ha nagyon fáj a hátad, akkor lejössz!
- Értettem! – és felültem a dobogóra.
Álltam a vizslató tekinteteket, és jobban szemügyre vettem az osztálytársaimat. Nate odasétált Austin mellé a nyújtógyakorlatok közben és halkan beszélgettek, néha felém pillantottak. Végül Austin tanácstalanul megrázta a fejét, Nate pedig visszaállt a sorba. A hatvannégy ütemű közben Nate átcaplatott Jasmine mellé, én pedig a Jas-zel a szemkontaktust tartva beszélgettem. Ő megnyugtatóan elmosolyodott, jelezve, hogy egy szót se szól. Nate hiába faggatta barátnőmet, ő tartotta a szavát.
- Alice! – intett Wayns tanár úr.
Felálltam és magammal vittem a kislabdás vödröt át a kavicson a pálya széléig, majd leraktam a kosár palánk alá.         
- Nate, a te párod Alice lesz! – szólalt meg a tanár úr, amikor odaértem a pálya széléhez.
Nemcsak Olive és Austin nézett értetlenül, hanem az egész osztály. Nekem esett le először, és egy vállvonással nyugtáztam a dolgot.
- De most miért? – kérdezte Nate – Nekem már van párom, Austin.
- De most Alice lesz– zárta le a beszélgetést Wayns tanár úr.
Egy kislabdával a kezemben elsétáltam a pálya széléig és beálltam Jasmine mellé.
- Mit kérdezett? – érdeklődtem.
- Mi történt veled, miért nem kell nyújtanod… ilyesmik.
- Mit mondtál? - Azt, hogy tegnap nem történt semmi… és, hogy azt se tudom, miért nem kell bemelegítened – hajította el a labdát Jas – Miért rakott össze Nate-tel a tanár úr? 

- Egy pillanat – dobtam el a labdát – Szerintem észrevette, hogy folyton rólam kérdezősködik, és nem akarta, hogy majd mellém álljon és engem is faggasson.
- Értem – esett le Jas-nek – Uhh, ez átment a másik suliba?
- Szerintem… - eltakartam a kezemmel a szemembe sütő napot – igen.
- Ügyes – biccentett barátnőm.
Jelzőcsengőig dobáltuk a kislabdákat, aztán bevonultunk az öltözőbe.
- Azt a… - hallottam Camil és Brooke döbbent hangját a hátam mögül.
Gyorsan felhúztam a Mickey egeres piros, ejtett vállú felsőmet a fehér ujjatlan alsópólómra és megfordultam.
- Mi… - kezdte egyszerre a két megdöbbent lány.
- Kérlek, ne mondjátok el senkinek! – könyörögtem halkan – Ha akarjátok, elmondom, hogy mi történt, de senkinek ne mondjátok tovább!
- Nem mondom el senkinek, és ha nem akarod, nem kell elmondanod – eszmélt fel a döbbenetből Camil.
- Dettó – biccentett Brooke.
- Köszönöm – néztem két barátnőmre hálásan.
Kifáradva baktattunk fel a terembe. Ledobáltuk a tornacuccunkat, és a Fall Out Boy My Song Know What You Did In The Dark-ját hallgatva enni kezdtünk.
- Már csak egy óra – sóhajtott Amy.
Már csak egy óra. Tizenegy negyvenkor kicsengetnek, aztán egy fél egyig beszélgetünk. Hazaérek negyed óra alatt. Kettőig keresnem kell valami ruhát, ami megfelelő egy szimpla haveros mozira, és egy randis mozira is. Félkor pedig már muszáj elindulnom. Ha ebédelek is akkor max másfél órám lesz.
- Min gondolkozol? – érdeklődött Angie, a padomra felülve.
- Hosszú napom lesz…
- Tényleg, ma mozizol Nate-tel és randizol Matt-tel is.
- Ja, és kell mindkét alkalomra egy megfelelő ruha.
- Kettő az egyben – mosolyodott el Liv.
- 8.a már megint mért nem tartja be a szabályokat? – jött be az ügyeletes tanár az osztályba.
- Tesi volt! – kiáltotta Andrew.
- Attól még lefáradhattok a nagyszünetre!
- De éhesek vagyunk! – tiltakozott Kyra.
- Lent is tudtok enni! – érvelt a tanárnő.
- Nem vagyunk lovak, hogy állva együnk! – fújtattam.
- Egy percetek van, hogy lemenjetek! – figyelmeztetett az ügyeletesen tanárnő és eltűnt az ajtóból.
Visszahajtogatta mindenki az ennivalóját, és kedvetlenül indult az ajtó felé.
- Vááá! – öntötte nyakon vízzel Nate, Jasmine-t. - Nate! – fordult meg idegesen Jas.

Nate röhögve lemenekült, mi pedig összeszedtünk pár üres műanyagpalackot a teremben.
- Kell egy körző – fordultam körbe.
- Tessék – jött oda hozzánk Tiffany.
Kiszurkáltuk a kupakokat több helyen is, és öt vízzel teli üveggel indultunk le az udvarra. Jas, Lora, Tif, Amy és én is a hátunk mögé rejtett ”fegyverekkel” sétáltunk gyanútlanul a szokásos helyünkön összegyűlt fiúk felé. Furán néztük, hogy a hetedikes lányok, hogy rá vannak szállva a fiúkra, és idegesítően viháncolnak. Szavak nélkül megbeszéltük, hogy a betolakodókat is meg kell büntetni. Majd azt mondjuk, hogy véletlen volt… nem kellett volna ott állniuk.
- Három… - suttogta Jas.
- Kettő… - mondta halkan Tif.
- Mi van veletek lányok? – nézett körbe Jeremy.
- Most! – kiáltottam.
Nem csak a nyolcadik fiúkról, de a hetedikes lányokról is másodperceken belül folyt a víz. A kis törpék megdöbbenve, nagyokat pislogtak, elkenődött sminkükben. A srácok csak röhögtek ezen és kijelentették, hogy nem vagyunk normálisak, ja és ha harc, hát legyen harc. Jasmine és Tiffany kezéből egy óvatlan pillanatban kikapták a félig tele lévő üveget.
- Ne higgyétek, hogy ti megússzátok! – kezdtek el minket kergeti a fiúk.
Az ügyeletes tanárok sípolását és kiabálását figyelmen kívül hagyva, felszabadultan, nevetve rohangáltunk Carly R. Jepsen ft Owl City Good Time-jára. Becsengetéskor mindenki tocsogott a vízben. A fiúk a hetedikes lányoknak egy kis mini szívrohamot szereztek azzal, hogy vizes hajukat megrázták, majd pólójuk alját felhúzva – engedve, hogy lássák a kockásodás felé jó úton haladó hasukat – törölték meg az arcukat. Nem tagadom, Nate felsőtestének látványa engem is egy kicsit elragadott, de gyorsan visszazökkentem ugyanis Dan egy újabb adag vizet öntött a nyakamba. Még szerencse, hogy felkötve maradt a hajam.
- 8.a! – ordított a mi felünkhöz beosztott ügyeletes tanár – Mégis hova képzelitek magatokat? Nem egy Aquaparkban vagytok! Nincs már harminc fok! Újabban vízmániátok van? Hét elején az esőben táncolás, most meg a vízzel öntözés? Ha célotok a gyorsabb növekedés, akkor sajnálattal közlöm, hogy az csak a növényeknél működik! Azonnal induljatok befelé!
Visszafojtott nevetéssel, lapítva mentünk fel az osztályba, kisebb tócsákat hagyva mindenütt a folyosókon.
- Úgy nézek ki, mint aki összepisilte magát! – röhögött Nate.
- Rólam folyik a víz – facsartam ki a pólóm alját.
- Gyerekek! – kiáltotta döbbenten Mrs. Benson.
Több mint valószínű, hogy hozzá is eljutott a hír, miszerint, nagyszerű, ügyes, okos tökéletes, balhémentes osztálya alakított… sokadszorra.

- Jaj gyerekek! – sóhajtott a tanárnő – Mit csináljak veletek?

- Már megint mit csináltunk? – kérdezte Dan.
- Táncoltok órán? Elromlik az óra és a csengő is? Eltűnik a kulcs? Kitörik az ablak? Szemét mindenhol? Kölcsön kell kérni az aktív tollat? Nincs meg a távirányító? – sorolta idegesen ofőnk.
- A távirányító nem is a mi hibánk! – szólaltam meg – Mrs. Henderson véletlenül levitte az irodába…
- Egy a sokból nem a ti hibátok! És a többi? Megmagyaráznátok, hogy miért táncoltok órán? Vagy, hogy miért állítódik el az óra magától, és miért nem szól a csengő? Hol az osztálykulcs? Miért nem csuktátok be az ablakot? Miért szórjátok el a szemetet? Hova tűnik az aktív toll?
- Menjünk sorba… - javasolta Amy.
- Jó, de akkor magyarázzatok meg mindent! – ült le a tanárnő.
- Táncolás órán… éppen rajzóra volt asszem, és nyitva volt az ablak… az utcán megszólalt a Gangnam Style… Mark pedig felállt és táncolni kezdett. Annyit röhögtünk ezen, hogy elfelejtettük becsukni az ablakot… az pedig így tört ki. – mesélt el egyszerre két dolgot röviden Amy.  
- És mi történt az órával és a csengővel…?
- Hát az úgy volt, hogy… - próbált valamit gyorsan kitalálni Dan.
- Merül az elem… - szólalt meg Austin.
- Egy teljes órát, amikor duplaórátok volt? – nézett ránk hitetlenül az ofőnk.
- Megesik – vont vállat Rose.
- És a csengő?
- Biztos a takarító néni kilazította véletlenül a kábelt, amikor takarított… - improvizált Dave.
Egy pillanatnyi néma csend után Mrs. Bensonnal együtt mindenki elnevette magát. Senki semmiért meg nem mondta volna, hogy Austin és Nate húzta ki a csengőt, Dan vette le az órát, Tif pedig előbbre állította.
- Hiányzó osztálykulcs, szeméthegyek, állati hangok órán… - olvasta fel tanári zsebkönyvéből osztályfőnökünk a balhéjainkat, amikor már mindenki elcsendesedett.
- Az első színház óta nincs kulcsunk – kiáltottam előre.
- Alice, ha kérhetném halkabban… és pontosan mit jelent az, hogy nincs kulcsunk?
- Hosszú sztori – legyintett Lora – Lényegében annyi, hogy első színházkor még valahogy eltörött és azóta nincs.
- Szemétdombok?
- A takarító néni rosszul végzi a munkáját – szólalt meg Mark, mire megint felröhögtünk.
- Nem lehet minden a takarító néni hibája gyerekek… - dorgált minket mosolyogva ofőnk – És az állati hangokról mit tudtok…?
- Nem mi tehetünk arról, hogy behallatszik, ahogy az utcán ugatnak a kutyát, nyávognak a macskák és csiripelnek a madarak – tiltakozott Angie. - Mrs. Clark egészen más állatokról beszélt… - emelte fel Mrs. Benson a füzetét – Kecseke, tyúk, kakas, malac… 

- Mi ilyenről nem tudunk – vonogatta az egész osztály a vállát.
- Jó – sóhajtott osztályfőnökünk – Térjünk át a fontosabb témákra…
- Első bálozók lesztek februárba… megvannak már a párok? Kiválasztották már a ruhákat? Megegyeztetek a dalban? Ki tud ajánlani fotóst vagy tánctanárt? Próba napjáról már beszéltetek?
Az osztály némán meredt a tanárnőre. Senki nem gondolt még semmire, csak arra, hogy két és fél hónap és félév. Nem szabad rontani, mert a tanárok nem bírják, ha az utolsó pillanatban akarunk javítani. És még jó idő van… hiányoljuk a nyarat, a szabadidőt. Bármennyire is meleg van, jelenleg október vége van, és nem akarunk még tanulni.
- Oké, akkor erre visszatérünk később… - lapozott jegyzetfüzetében az ofő - A jelenleg legfontosabb dolog az most az őszi szünet, amit átettek egy héttel későbbre így… november nyolcadikától tizennegyedikéig lesz.
- Mi? Nem már! – akadt ki az egész osztály.
- Akkor halooween után suli? – érdeklődött Sophie.
- Igen… én se tudom pontosan, hogy miért tették egy héttel későbbre – csukta be a zsebkönyvét Mrs. Benson.
Nagy hangzavart váltott ki az áttett szünet, így azt se vettük észre, hogy kicsengettek és az ofőnk távozott. Én a helyemen ülve gondolataimba temetkezve néztem ki a fejemből. Mi lesz délután? Mi vegyek fel? Mi van, ha megijedek a horrorfilmen? Mi lesz ha Nate kiröhög? Vajon jól érzem magam Matt-tel? Lesz-e folytatása a dolognak? Mi van, ha valamit elrontok? Hogy gondolataimat eltereljem felcsatlakoztam a legközelebbi wifire és netezni kezdtem. Céltalanul ugráltam össze vissza, majd végül megállapodtam twitteren.
- Rég voltál fenn – hajolt át a vállam felett Jasmine.
- Ja, mostanában nem netezek annyit – kattintottam a tweet gombra.
Hosszas gondolkozás után csak két szót és egy smileyt írtam: Zsúfolt nap :S.
- Vááá – ugrott fel Jas mögöttem.
- Mi az? – fordultam hátra.
- Fenn van Ian twitteren!
- Vááá – reagáltam én is úgy, mint barátnőm.
Pár perc múlva Scarlette, Tiffany és Nate jött fel nevetve az osztályba.
- Végeztél? Mehetünk? – állt fel Jas.
- Nem maradtok még? – kérdezte Nate.
- Bocsi, de mennünk kell…- nézett az órára Scarlette.
- Sziasztok! – köszönt el egyszerre Jasmine és Scarlette.
- Sziasztok! – köszöntünk el mind a hárman.
- Ez mi? – kérdezte két ujja között tartva Tiffany egy poros, koszos piros rénszarvasos takarót.  - Az, de régi… - néztem fel a telefonomból.

- Búúú – hajította Tif Nate-re a takarót.
- Basszus meg vagy húzatva? – rángatta le magáról a porban úszó anyagot Nate.
Tiffanyval nevetésbe törtünk ki, amikor barátunk tüsszögni kezdett.
- Ajándééék – dobta rám Nate a plédet.
- Fúj – dobtam vissza a koszoson takarót, de Nate visszakézből újra rám dobta.
- Hagyj már! Ian Somerhalder fenn van twitteren! – álltam fel dühösen.
- Add ide – nyújtotta kezét Tiffany, én pedig feldobtam a levegőbe a takarót és elkaptuk egy-egy sarkát, majd megindultunk Nate felé.
- Hé – ijedt meg a fiú és felkapott egy széket védekezésül – Hagyjatok már!
- Nem! Többször is rám dobtad! Azt hiszed, megúszod? – lépdeltünk felé.
Nate csak hátrált, mi pedig sarokba szorítottuk. Miért ilyen ismerős ez a helyzet? Olyan, mintha egyszer már megtörtént volna… De hisz az a takaró már évek óta nem került elő. Akkor honnan? Tisztára deja vu érzésem volt.
- Rám ne merjétek azt rakni… - emelte magasabbra a maga előtt tartott széket Nate. Egy hirtelen pillanatban Tif-fel áthúztuk a szék felett a plédet, de Nate pedig lenyomta az ülőalkalmatosságot, így beszorult. Nate biztonságképpen még rá is állt a takaró szélére. Én egy „Na most mi lesz?” tekintettel néztem Tiffanyra, aki furcsán mosolyogni kezdett. A következő pillanatban teljes erőből megrántotta a plédet, ami kicsúszott Nate lába alól is, ő pedig ráesett a székre.
- Aúúú – kapott az oldalához.
- Basszus – guggoltam le elé – Jól vagy?
- Voltam jobban – dünnyögte összeszorított fogakkal Nate.
Tif tehetetlenül arrébb sétált, majd pakolászni kezdett a teremben. Nate úgy fél perc után felállt és tett pár lépést. Láttam az arcán, hogy nagyon fáj neki. Rosszérzés töltött el, hogy valamelyest az én hibám. Utálom látni, amikor valakinek fáj valami. De még rosszabb érzés, ha én is hibás vagyok benne. 
- Mutasd – léptem oda hozzá, ő pedig felhúzta a pólóját.
- Uh – pillantottam meg a vörös, lehorzsolódott foltot – Ez be fog lilulni.
- Nem nagy ügy – húzta vissza a felsőjét Nate.
- Saj… - haraptam el a szót.
Bár nem az én hibám volt, simán bocsánatot kértem volna még vagy százszor. Nem tudom miért, de nem mondtam ki azt, hogy „Sajnálom”. Rossz előérzetem volt, hogy utána valami történni fog, és az nem lesz jó.
- Mennem kell – néztem fel az órára – Sziasztok! – intettem, és kisiettem a teremből.
Mivel a főbejáratnál három tanár is beszélgetett, nem mehettem ott ki. A házirend szerint, azt csak a tanárok használhatják, a diákoknak az oldalbejáraton kell bejönni és távozni is. Kissé idegesen sétáltam a kavicsos úton a biciklitárolók mentén. A nap hétágra sütött, ami kicsit fura volt, itt Angliában, október végén. Váltakozó érzelmek kavarogtak bennem. Hol boldog voltam a délután miatt, hol ideges. Az egyik pillanatban még rosszul érzetem magam a Nate-tel történtek miatt, a másikban már fogalmam se volt, hogy miért nem kértem bocsánatot. Amikor kiléptem a kapun körülnéztem. Az utca szinte kihalt volt. Mindenkinek még ment az ötödik órája, vagy munkában volt. Hirtelen valaki elkapott és egy fehér rongyot szorított az arcomra.
Édeskés, kábító illata volt.

Minden elmosódott.