7. Fejezet

Aloha!:D Először is szeretném megköszönni az 5 feliratkozót, a 3 kommentet és a 1660 nézettséget! :)
Megjöttem az újabb fejezettel! :)
Nem tudom pontosan mikor lesz új rész, a mait is csak azért tudtam befejezni, mert holnap nem megyek suliba. Viszont elég húzos lesz a következő hét is még, valamint péntek délutántól köbö kedd estéig nem leszek itthon.
Kicsit rövidebb lett, mint szokott, de azért remélem tetszik!:)
C.

Szörnyű zúgásra ébredtem. Közelből ütemes kopogás hallatszott. Kellett egy kis idő, mire kitisztult annyira a fejem, hogy rájöjjek, az én fejem ütődik neki valami keménynek. Az orromban még mindig ott volt, azaz édeskés, fura szag. Ezen kívül még éreztem egy kis benzint, dohos takarót, valamint tömény női parfümöt is. Óvatosan résnyire nyitott szemmel kémleltem körbe. Villámcsapásként ért a felismerés, hogy abban a rozsdás furgonban vagyok, amit hétfő óta mindennap láttam a suli előtt. A vezetőülésen az a férfi ült, aki eddig mind az öt napon át. Mellette, az anyósülésen egy számomra ismeretlen, vörös hajú nő foglalt helyet. Végigmértem magamat is. A hátsó ülésen fekszek, rám van terítve egy fekete takaró, mintha elaludtam volna egy hosszú út után. Lassan, szinte észrevétlenül nyúltam a zsebemhez, hogy vakon írjak egy SMS-t, de a takaró megmozdult és a nő meglepetten felém fordult.
- Nyugodtan, úgyse fog sikerülni – mosolygott rám gúnyosan.
Kinyitottam rendesen a szemem, felültem és előhúztam a telefonom. Fel akartam oldani a billentyűzárat, de nem történt semmi. Erősebben nyomtam a gombot, mire bekapcsolt a készülék, és felhozta a szokásos két opciót: Zenehallgatás vagy Bekapcsolás. Gyorsan megérintettem a második lehetőséget, de nem történt semmi. Idegesen nyomkodtam a mobilom, de nem akart engedelmeskedni.
- Mit csináltak a telefonommal? Mit akarnak tőlem? Miért raboltak el? Azt se tudom kik maguk! Vigyenek vissza! Most! – akadtam ki.
- Nyugodj meg kis szívem! Majd mindent sorjában. És jelenleg nem vagy abban a helyzetben, hogy követelőzz! – villantott rám egy újabb csúfondáros mosolyt a nő.
Válla felett átnézve megláttam az utolsó menekülési lehetőségemet. A felém közelebb lévő ajtóhoz csúsztam és ki akartam nyitni az ajtót, de nem sikerült. Eredménytelenül feszegettem az ajtózárat. Hát persze, központis. Ötlet nélkül, vesztesként zuhantam vissza az ülésre. Végiggondoltam mindent magamban, és végül egy nagy levegővétel után megszólaltam.
- Mit akarnak tőlem?
Néma csend, egyikük sem szól, csak az utat figyelik.
- Van egy olyan érzésem, hogy ez a sorban, nincs az elsők közt… - erre a kijelentésemre egy apró mosoly suhant át mindkét fogva tartóm arcán. - Oké, ötletem sincs, hogy mi a francot akarnak tőlem, de nagyon megköszönném, ha elmondanák – váltottam stílust. 

Ez sem jött be. Hirtelen jött bátorságommal együtt másik irányba tereltem a témát.
- Kezdem hülyén érezni magam, hogy csak én beszélek… Mintha bolond lennék… Jó, nem mondom, hogy nem vagyok hülye, inkább egy másik szinonimát használnék. Idióta, esetleg őrült, de csak jó értelemben. Mivel egyikük sem válaszol, feltételezem, hogy süketek vagy némák. De mivel önt – biccentettem a fejemmel a nő felé – már hallottam beszélni, és az egy konkrét válasz volt, egyik sem lehet. Viszont a férjéről – a nő reakciójából sejtésem beigazolódott – tehát a férje – mondtam úgy, mint aki eltalálta a helyes választ – nem tudok megállapítani egyelőre semmit.
A férfi mosolyából ítélve tetszett neki a stílusom, és nem zavarta, hogy folyamatosan jár a beszélőkém. Ezen felbátorodva folytattam a párperces elméletemet.
- Azért raboltak el, mert nincs gyerekük? Simán elmehetnének egy árvaházba, tudják, hogy mennyi árva van világszerte? Miért pont egy olyan lányt kell elrabolni, akinek van családja? – az arcvonásokból következtetve tovább beszéltem – Nem, nem azért raboltak el. Van gyerekük… egy, aki egyidős, nem! Valamivel idősebb nálam és… fiú.
Az elölülők döbbenten néztek össze, majd rám. Arcuk meglepettséget és értetlenséget tükrözött. Nem tudták hova tenni a pillanatok alatt felfedett információkat róluk. 
- Most meg mi van? Nem olyan nehéz az ember testtartásából olvasni. Csak figyelni kell a részletekre – vontam vállat – Tehát, ott tartottunk, hogy van egy fiúk olyan tizenöt és tizennyolc között. Ő az egyetlen gyerekük. Aki inkább… anyás típus, emiatt ön – biccentettem a sofőr felé – kicsit neheztel is, de nem mutatja ki. Bár vannak afféle apa-fia közös programjaik, de a fia az ideje nagy részét magával – mutattam a nőre – tölti. Félti a fiát, és szeretné megóvni mindentől, legszívesebben mindenhol ott lenne vele… - elemezgettem hangosan – Most komolyan, könyvet írhatnék magukról. Hiába próbálják titkolni semleges arccal, egy nyelés, egy kisebb ideg megrándul, pislogás, halvány mosoly, ezek mind-mind önkéntelenül történnek, és nem tudják befolyásolni. Maga olyan, mint egy nyitott könyv – vigyorogtam most én a nőre.
- Elhallgatnál? – dörrent rám idegesen, mire a férje felnevetett – Szerinted ez vicces?
- Jól választott – mosolygott a férfi – Aranyos.
Mi? Ki választott? És miért? Mi van? Hülye elejtett mondatok. Millió meg egy kérdést tehettem volna fel, de mint már talán említettem én más vagyok, így teljesen más foglalkoztatott ebben a pillanatban.
- Aranyos? – meredtem a férfira – Aranyos maximum egy kiskutya vagy egy kisgyerek. Egy tizennégy éves lány nem aranyos! A férfi megint elnevette magát, és befordult egy földútra. A nő idegesen kutakodott a kesztyűtartóban. Amikor megláttam a fehér rongyot, újra beszélni kezdtem. 

- Kloroformos ruha? Csak nem sok filmet néznek? Nem az nem lehet, mert akkor jobban beitatták volna a rongyot. És egyébként is, nem tudták, hogy a kloroform májkárosulást és szívbénulást okoz? Betiltott szer! Maguk kezdők!  - legyintettem.
Kíváncsi voltam meddig tudom feszíteni azt a bizonyos húrt, és most megtudtam az eredményt.
- Abbahagynád? – fordult felém idegbajosan a nő.
- Csak nem idegesnek tetszik lenni? – mosolyogtam rá bájosan.
- Fejezd be! – kiabált – Nemrég elraboltunk. Ijedten, szótlanul a lehető legtávolabb kellene tőlünk kuporognod és minden lehetőséget kihasználni, hogy szabadulni tudj. Honnan a fészkes fenéből van neked annyi bátorságod, hogy így locsogj?
- Hát az elején fura volt, de aztán rájöttem, hogy nem bérgyilkosok, szervkereskedők és pedofilok sem…
- És ezt mégis miből gondolod? – szakított félbe.
- Megérzés – vontam vállat – És persze a testbeszéd valamint, a kinézetük és a környezetük is teljesen eltér az olyanfajta emberekétől. Ezek után, bevallom már kicsit kíváncsivá tett, hogy miért is figyeltek meg egy héten keresztül és raboltak el, fényes nappal, egy iskola elől.
A kocsi lassított, majd egy nagyobb kanyar után elém tárult egy kisebb, egyemeletes erdei ház. Magas kerítés vette körül, és majdnem mindenhonnan biztonsági kamerák figyeltek. A kapu kinyílt, a kocsi behajtott a ház elé, és abban a pillanatban a súlyos kapu be is zárult. A központi zár egyszerre kattant mind a négy ajtónál, majd kiugrott mindkét elrablóm és odaálltak az ajtómhoz. Ráérősen szálltam ki, majd felhúzott orral néztem körbe.
- Hol a vörös szőnyegem? – kérdeztem flegmán.
A férfi megint csak felröhögött, a nőnek viszont az idegrendszere romokban lehetett már.
- Indulj! – lökött meg idegbajos új ”ismerősöm” – És egy szót se halljak!
- Oki doki! – biccentettem vigyorogva.
Úgy döntöttem nem kezdek el csak a nő örömére áriázni,– végül is az nem szó – de aztán lemondtam róla, mert nem szeretném átlépni azt a bizonyos határt. Ma másodszorra utalok közmondásra. A házat nem volt alkalmam közelebbről, részletesen szemügyre venni, mert az ajtóval szembeni lépcsőre vezetett azonnal az utam. Mint aki helyben képes lenne elaludni, úgy mentem fel a lépcsőn. Még a nő idegbetegen lökdösött és ordibált, addig a férje a sor végén visszafojtott nevetéssel nézett minket.
- Ez az ajtó – mutatott balra a nő – egy fürdőbe vezet. Ez pedig – nyitotta ki a szemben lévő ajtót – a szobád!
- Ezt a luxust – dünnyögtem. - Remélem, tetszik, ha pedig nem, akkor meg lesz időd megkedvelni, mert egy ideig itt fogsz lakni! Egy szót se halljak addig, míg meg nem engedem! – szavai nyomatékosításáért belökött a szobába és bevágta az ajtót utánam. 

 Körbenéztem a nem éppen otthonos szobán. Fintorogva vettem tudomásul, hogy nem csak egy borzasztó rémálomba keveredtem, de még a képzelőerőm is elég erősen működik. A padló fából van, és néhány helyen korhadtnak tűnik. Össze-vissza, rendszertelenül egymásra vannak szórva napilapok és könyvek. A szoba mindkét oldalán van egy-egy ablak. Az egyik kelet, a másik nyugat felé néz. A rendetlenséget még tetőzi pár elszórt takaró és rongy is. A fal szürke, néhány helyen még megőrizte eredeti fehérségét. Az ablakokon lévő függönyök szakadozottak és szintén a kosztól szürkék. Kedvetlenül arrébb rugdostam az utamba kerülő újságokat és lerogytam az ablakba. Semmi mást nem lehetett látni, csak az udvar egy részét és sok-sok fát, meg bokrot.
 Gondolataim egyszerre támadtak meg, ami elég nagy keveredést okozott a fejemben. Próbáltam sorba menni, vagy valami összefüggő gondolatmenetet kialakítani, de nem ment. Egy dologban voltam csak biztos. Még mindig a városban vagyok. Hogy ezt honnan tudom? Kevés volt a kloroform azon a fehér rongyon ezért nem sokáig ütött ki, így még láttam, az erdőben lévő festékes fákat. Hosszú története van annak is.
 Még augusztusban szokatlanul meleg volt, nem bírtunk már a hűsön feküdni és beszélgetni, a városi fürdőn meg annyit voltunk, hogy untuk. Vízi lufi csata túl átlagos volt számunkra, így kicsit feldobtuk. Ételfestéket tettünk abba a vízbe, amivel megtöltöttük a lufikat.  Fiúk egy shortban, a lányok pedig egy nagyobb pólóban – alatta bikiniben – voltak. Kimentünk a FourSeason tó parkerdejébe és egészen sötétedésig szórakoztunk az ételfestékes vízi lufikkal. Tudtam, hogy nagy ez az erdő, de nem gondoltam volna, hogy ekkora.  Fura érzés kerített hatalmába.
 Elraboltak. Nem tudom, mit akarnak. És vicces, hogy a pólómon Never Give Up felirat van, én pedig már félúton feladtam, hogy kiszabaduljak. Érdekes, hogy nem félek… inkább kíváncsi vagyok. Még én sem értem magam. Ó, és még egyet tudok biztosra. Anyu először kiakad, hogy nem érek haza hatra. Aztán fél hétkor már apu is aggódni kezd. Hétre körülbelül az egész osztályt felhívják, hogy tud-e rólam valaki valamit. Aztán kiderül, hogy nem is volt fél osztály mozizni, csak én mentem volna Nate-tel. Miután negyedkor tudomásul veszik, hogy a telefonom nem elérhető, harmincan semmit se tudnak rólam, és annak ellenére, hogy megbízható, rendes lánynak neveltek, nem vagyok otthon a megígért időpontban. Úgy fél nyolckor felhívják a mamáékat, hogy esetleg benéztem hozzájuk és ott ragadtam-e, de nem. Kb. nyolckor értesítik a rendőrséget.
 Lesz egypár Hol vagy? A szüleid aggódnak érted. Ki vannak akadva! üzenetem. De nem tudok mit tenni, mert ide vagyok bezárva - nem is annyira, messzire tőlük - az erdő közepére. Nate egyedül fog ácsorogni a moziba, és rám várva. Aztán felhív a megbeszélt időpont után úgy tíz perccel, de nem tudom felvenni. Megcsörgeti Austin-t, hogy tud-e rólam valamit, de csak rossz hírekkel tud majd szolgálni. Matt is egyedül fog várni rám, és azt fogja gondolni, hogy átvertem és mégse akarok vele találkozni. Elképzelésem szerint az idei elő-halooween úgy fog kinézni a baráti körömben, hogy Olive az ágyán feküdve sír, Angie az ágy végében ül és idegesen mered maga elé. Austin idegesen mászkál a szobában, és az is lehet, hogy beleüt a falba. Jas sem tud egyhelyben maradni, és halkan szitkozódva próbálja a többiekkel együtt kitalálni, hogy hol vagyok. Legszívesebben megírnám SMSben, hogy merre is találnak, de nem tudom. Ha működne a BFF-telepátia, akkor megüzenném Livnek és Angienek, hogy ne aggódjanak, majd valahogy kiszabadulok. Minden mindegy alapon újra benyomtam a telefonomat, de még mindig nem tudtam bekapcsolni rendesen. Egy véletlen folytán a zenelejátszást érintettem meg, ami viszont működött.

 Véletlenszerű lejátszásra tettem, majd maxig nyomtam a hangerőt, és letettem magam mellé a telefonom. She’s A Rebel  felénél járhatott, amikor berontott az elmebeteg nő.
- Nem azt mondtam, hogy egy szót se halljak? – ordított.
- Azt hittem én nem szólalhatok meg… - vettem lejjebb a hangerőt.
- Még egyszer ne merj hangosan zenét hallgatni!
- Nem lehetne, hogy legközelebb a férje jön fel? Ő sokkal jobb fejnek tűnik! – fordultam a nő felé – Nem is értem, hogy vehette el magát – motyogtam halkan.
- Hogy mondod? – vonta fel a szemöldökét.
Egy habzó szájú, veszett kutyához előbb közelítenék, mint ehhez. Még az oroszlánketrecbe is előbb megyek be etetőnek. – tűnődtem.

- Éhes vagyok – vágtam rá, ami egyébként igaz is volt.

- Ha kedvesebb és normálisabb lettél volna, akkor lehet, hogy hoztam volna fel ennivalót, de az elfogadhatatlan viselkedésed miatt, nem kapsz semmit.
- Ne már, még nem is ebédeltem! Azt akarja, hogy éhen haljak?
Szó nélkül bevágta maga után az ajtót, és még hallottam, ahogy a mai szemtelen kölykökről motyog valamit lefele a lépcsőn.
 Sóhajtva dőltem neki a falnak. Hogy keveredtem ebbe bele? Miért pont én? Mit vétettem? Ha nem szervkereskedők, pedofilok és hivatásos emberrablók sem, akkor mire kellek én? És mit jelent annak a férfinak az elejtett mondata, hogy Jól választott. Ki választott? Miért választott? Mi közöm nekem, az ő életükhöz? Millió kérdés motoszkált a fejemben, válaszra várva, de még halvány sejtés sem jött. Mi lesz velem? Itt hagynak egy koszos padláson éhen halni? Csak nem, mert valaki, valamiért, engem választott valamire.
 Normális esetben ilyenkor az áldozatok szépen lassan megőrülnek, félnek minden árnyéktól, és hangtól, de én… más vagyok. Nem félek. Még csak meg se ijedek a madarak árnyékától. A lentről felhallatszó hangok se zavarnak. Egyébként is elnyomja Green Day Know Your Enemy-je. Nem félek, inkább… kíváncsi vagyok.
 Kíváncsi, hogy miért raboltak el. Kíváncsi, hogy ki választott ki. Kíváncsi, hogy mire választott. Kíváncsi, hogy miért engem választott. És kíváncsi vagyok, hogy mi lesz velem. De valamilyen szinten azért félek is, de nem úgy, ahogy normál esetben szoktak. Félek, hogy anyu és apu nagyon szomorú lesz, és sokat sírnak. Félek, hogy a bátyám is megtörik, és nem lesz, ki tartsa a lelket a szüleimben. Félek, hogy elfelejtenek. Félek, hogy soha többet nem látom őket. Félek, hogy a barátaimnak nem fogok hiányozni. Félek, hogy hamar túlteszik magukat azon, hogy eltűntem és már csak egy régi emlék leszek, mintha sulit váltottam volna. Félek, hogy nem lehet rendes életem, nem járhatok középiskolába, főiskolába, és egyetemre. Félek, hogy nem találom meg az Igazit, és nem lehet családom, gyerekeim, unkáim. Nem öregedhetek meg békésen, nyugdíjba vonulva.

Hogy ébredjek fel egy rémálomból, ha még nem is alszok?