5. Fejezet

Sziasztok!Meghoztam a következő fejezetet! :)
Picit kicsúsztam a két hétből - egész pontosan majdnem 72 órával - de a tanárok új hobbija lett, hogy egy napra rakjanak legalább 3 TZ-t és 2 röpit -.-"
Sulit félretéve, NAGYON NAGYON örülök, mivel 1148 volt a nézettség :D.
És lécci aki elolvasta, az pipálja ki a fejezet alatti "Elolvastam" kis négyzetet! Köszii:)
De, itt vagyok új résszel, és ahogy tudok írok, csak nem szeretnék hibás, szóismétléses, rossz részt hozni.
Na nem is húzom tovább a szót :)
C.

- Fújj – dobtam vissza a koszoson takarót Nate-nek, aki visszakézből újra rám dobta.
- Hagyj már! Ian Somerhalder fenn van twitteren! – álltam fel dühösen.
- Add ide – nyújtotta kezét Tiffany, én pedig feldobtam a levegőbe a takarót és elkaptuk egy-egy sarkát, majd megindultunk Nate felé.
- Hé – ijedt meg a fiú és felkapott egy széket védekezésül – Hagyjatok már!
- Nem! Többször is rám dobtad! Azt hiszed, megúszod? – lépdeltünk felé.
Nate csak hátrált, mi pedig sarokba szorítottuk.
- Rám ne merjétek azt rakni… - emelte magasabbra a maga előtt tartott széket Nate. Egy hirtelen pillanatban Tif-fel áthúztuk a szék felett a plédet, de Nate pedig lenyomta az ülőalkalmatosságot, így beszorult. Nate biztonságképpen még rá is állt a takaró szélére. Én egy „Na most mi lesz?” tekintettel néztem Tiffanyra, aki furcsán mosolyogni kezdett. A következő pillanatban teljes erőből megrántotta a plédet, ami kicsúszott Nate lába alól is, ő pedig ráesett a székre.
- Aúúú – kapott az oldalához.
- Basszus – guggoltam le elé – Jól vagy?
- Voltam jobban – dünnyögte összeszorított fogakkal Nate.
Tif tehetetlenül arrébb sétált, majd pakolászni kezdett a teremben. Nate úgy fél perc után felállt és tett pár lépést. Láttam az arcán, hogy nagyon fáj neki.
- Mutasd – léptem oda hozzá, ő pedig felhúzta a pólóját.
- Uh – pillantottam meg a vörös, lehorzsolódott foltot – Ez be fog lilulni.
- Nem nagy ügy – húzta vissza a felsőjét Nate. 
- Sajnálom – suttogtam, bár nem én tehettem róla.
- Nem – fogta meg a kezemet – Én sajnálom, hogy eddig még nem tudtam elmondani…
- Mit? – néztem furán.
- Azt, hogy szeretlek! – nézett mélyen a szemembe, nekem pedig sípolni kezdett a fülem. A következő pillanatban megszűnt nálam a gravitáció és minden elmosódott körülöttünk. Egyedül Nate-et láttam tisztán kinyújtott kézzel én pedig szellem alakban távolodtam önkénytelenül is. Fülemben vízhangzott utolsó szava „szeretlek”. A semmiből hirtelen feltűnt az a furgon, amit hétfő óta minden nap láttam a suli előtt és Matt ült benne, eszelős tekintettel. 

Hatalmasat sikítottam, amikor valaki megfogta a kezemet. Felültem az ágyba és a röhögő bátyámra meredtem mogorván.
- Nem vagy vicces.
- Inkább az a vicces, hogy kinyújtott kézzel motyogsz magadba.
- Hagyj már, rémálmom volt! – dőltem vissza az ágyban – Menj ki!
Chris elhagyta a szobámat, én pedig a plafont bámultam. Többet nem szabad elalvás előtt fantasy-t olvasnom. Az álmomban olyan volt, mintha én lennék Bianka, csak a lidércek nem attól akarnak megóvni, hogy vámpír legyek, hanem attól, hogy összejöjjek Nate-tel. De mit keresett az álmomban, Matt abban az ijesztő furgonban? Rosszkedvűen másztam ki az ágyból és öltöztem fel. Kint jó idő volt, sütött a nap és egy felhőt se láttam az égen.
- Mit álmodtál? – kérdezte anya.
- Semmit, hülyeséget – motyogtam.
Szerintem senki nem mondaná el az anyukájának, hogy hülyéskedett az osztályban, majd hirtelen szerelmet vallott neki, az akibe bele van zúgva egy ideje. Aztán meg lidérccé változik és minden elmosódik. Amikor már azt hinnéd, hogy furcsább nem lehet, megjelenik az a srác, akivel találkozni fogsz pénteken, egy kísérteties furgonban. Saját megítélés szerint, ha ezt elmesélném, már úton lennénk egy gumiszoba felé, vagy valamerre, ahol lehet kapni szeresd magad kabátot.
- Te miért vagy itthon? – néztem komoran Chrisre.
- Rég láttam az orvost – vigyorgott bátyám.
- Elmarad a nulladik órája – válaszolt anya.
Levágtam magam és befejeztem a Homokóra című könyvet.  Nagyon tetszik, ez a sorozat, csak kár, hogy Brooke-nak még nincs meg a negyedik rész. Már megrendelte, csak még két hetet kell rá várni. Anyu kivitte Christ az állomásra, engem pedig kirakott a sulinál. Az udvarra érve néma csend fogadott. Leraktam a táskám és felültem a dobogóra. Le-fel görgettem a zenelistámat, és azon gondolkoztam mit hallgassak. Végül Jonas Brothers visszatérő számát tettem folyamatos lejátszásba, a Pom Poms-t. Pár alsóbb éves érkezett meg a suliba, és érdeklődve pillantgattak felém, hogy vajon miért vagyok itt ilyen korán. Kicsit untam már a sok vizslató szempárt, ezért hátradőltem, elfordultam és felhúztam a térdeimet. Bal lábammal halkan „ütöttem” a ritmust, és a tetőt tartó gerendákat néztem. Nem tudom, mióta feküdtem már így, amikor egy táska vágódott le az enyém mellé, és valaki eltakarta a kilátásomat.
- Bonjour! – köszöntött Nate.
- Neked is – morogtam.
Egy pillanat alatt eltűnt Nate arcáról a vigyor, és komoly képpel nézett rám. - Figy, beszélhetnénk? 

- Csak ha nagyon muszáj – húztam ki a felé közelebb lévő fülesem.
- Én… - kezdte – Csak azt akarom mondani… - próbálkozott újból.
- Hogy nem vagy képes egy normális mondatot kimondani? – ültem fel.
Ezen kicsit elmosolyodott, és újra belekezdett.
- Bocs, hogy kedden elvettem a telefonod, és húztam Matt-et.
Visszadőltem a dobogóra, és elgondolkozva néztem újra a gerendákat. Bocsássak meg? De hisz mit is fogadtam? Annyira ”ááá” ez az egész helyzet. Egyszer kedves, figyelmes, normális… máskor meg tök bunkó és érzéketlen. Még egy. Még egy esélyt adok. De most tényleg ez lesz az utolsó. Többet nem.
- Semmi – fordultam felé.
Megkönnyebbülten elmosolyodott, én pedig elfogadtam a felém nyújtott kezét. Felhúzott, és kivette a fülesemet.
- Mit hallgatsz te állandóan?
- Zenének hívják.
- Azon belül? – pörgette a kis hangszórót.
- Mindent kb.
- Na, már pár előadót!
- Öm… One Direction, Justin Bieber, Flo Rida, Carly Rea Jepsen – soroltam – És akkor egy kis stílusváltás… Skillet, Simple Plan, Papa Roach, Billy Talent, Linkin Park… stb.
- Azta - hagyta abba a pörgetést.
- Ez jó vagy rossz? – néztem rá kérdően.
- Érdekes – nézegette a fél fülhallgatóm.
- Mi? A fülesem?
- Nem – mosolyodott el – A zenei ízlésed.
- Hát itt meg mi folyik? – hallottam egy ismerős hangot.
Elnéztem Nate mellett és megbizonyosodtam róla, hogy Austin jött meg.
- Beszélgetünk – vontam vállat.
- Ilyen korán? Sose volt még egyikőtök se itt ilyenkor. Csak nem titkos randi? – nézett hol rám, hol Nate-re Austin.
- Hülye vagy – nevettem el magam – Anyu kirakott…
De nem tudtam befejezni magam, mert egy kicsit kétértelműen fogalmaztam meg a mondandóm, és a fiúk elröhögték magukat.
- Mindegy – legyintettem rájuk hagyva a dolgot.
Austin érkezése után egyre többen jöttek, végül teljes volt a csapat. Minden úgy ment, ahogy az lenni szokott. Beszélgettünk, néha felröhögtünk, fél suli minket nézett, aztán kivágódott az ajtó. Mi sem vagyunk szívbajosak, még csak össze sem rezzentünk. Ráérősen nyúltunk a táskáink után, amikor Mrs. Roberts elordította magát.
- 8.a nem megy sehová! Szem előtt marad! - Stresszesnek tetszik lenni, hogy folyamatosan kiabál? Esetleg egyedül érzi magát vagy fél? Sötét van odabent? – kérdezte halkan Dave, mire felröhögtünk. 

- Mi nevetni valót találtatok? – érdeklődött tanárnő.
- Semmi. Csak tegnap fel kellett mennünk, ma már nem. Holnap suliba se kell jönnünk? – kérdezte Amy.
- Na, idefigyelj kislányom! – emelte fel a mutatóujját Mrs. Roberts.
Szerencsénkre megszólalt a csengő, és egy gyors „Nem akarunk elkésni” szöveggel felslisszoltunk.
- Szerintem még kikészítjük év végéig – tippelt Jas.
- Év végéig? Ugyan. Félévkor már bedobja a törölközőt – szólalt meg Jer.
Fiúk fogadni kezdtek, hogy Mrs. Roberts mikor fogja feladni ellenünk, mi pedig előpakoltunk első órára.
- Jó reggelt tanárnő! – köszöntünk kórusba, mire az osztály fele összeszedte az irodalomcuccát.
- Jó reggelt gyerekek! – rakta le a laptopját a tanárnő – Ne menjetek el! Össze leszünk vonva! És harmadik órában is.
- Na, akkor ma nem tanulunk semmit – ült helyére Scarlette.
- Ezt, hogy érted? – fordult felé Camil.
- Ha össze vagyunk vonva matekon, a fiúk mindig csinálnak valamit – magyarázta Rose.
És nagyjából Scarlette-nek igaza is lett. Jelentés után, gyakorolni kezdtünk a múltórai anyagot. Fél osztály – köztük én is – nem értette, még mindig a forgatást. Közben Dan, Dave, Jeremy és még egypáran hülyültek, zavarva az órát.
- Ne már! – szólt rájuk Sophie.
- Légy szíves! – néztem fel én is – Ha nem értitek, vagy nincs kedvetek hozzá, akkor halkabban foglaljátok el magatokat!
- Köszönöm lányok, – fordult felénk a tanárnő - de ha nem lesz óra végén legalább egy szerkesztés meg nekik, akkor órai munka egyest kapnak.
Innentől kezdve csendben dolgoztunk, és valami pislákolni kezdett a fejemben, a forgatással kapcsolatban, de még így is agyonradírozott volt a füzetem. A tanárnő csengetéskor ugyanúgy búcsúzott, ahogy tegnap. „Még következő órán gyakoroljuk”.
Zajos tízóraizásunkat, a suli rádió zavarta meg.
- Figyelem, figyelem! Mindenki csendesedjen el! – hallottuk Wayns tanár úr hangját – Következő szünetben, a kézis lányok legyenek szívesek lefáradni a tornaterembe! Köszönöm.
- Miért kell mennetek? – érdeklődött Olive.
- Ma délután meccs lesz – válaszolt Nessa.
- Menjünk szurkolni? – kérdezte Andrew.
- Üti a focitokat – szólalt meg Jasmine.
- De ha a Tanár úr veletek megy, akkor nekünk nincs edzés.
- De van. Az alsósok edzője lesz veletek – szállt be a beszélgetésbe Camil. A beszélgetést Mrs. Benson és a csengő zavarta meg. A francia nagyrészt beszélgetéssel ment el, mert a tanárnő még nem javította ki a dolgozatokat, mi pedig nem nagyon akartunk napsütésben tanulni. Mrs. Benson se bánta a dolgot, mert bár heti hat órája van velünk, abból csak egy osztályfőnöki és negyvenöt perc alatt nem lehet mindent megbeszélni. Jelzőcsengőkor franciatanárnőnk lesietett a tanáriba, mert fontos elintéznivalója akadt. Kérte, hogy lehetőleg csendben bírjuk ki öt percig még. 

- Megint kellene egy kis segítség – nézett fel jegyzettömbéből Pete.
- Nincs listád? – kérdezte Angie.
- Nincs – rázta a fejét osztálytársunk.
- Tegnap Taio és Flo Rida nap volt… - gondolkozott Amy – Ma legyen Green Day!
- Ha az alsósok bírják, és nem kell cenzúrázni, akkor lehet.
- Tegnap volt Oh Love – ültem fel a padra – Basket Case és Kill The Dj ilyen szempontból kilőve. Boulevard of Broken Dreams és a 21 guns lassú szám… Nuclear Family és a Stray Heart amik nem szóltak, meg esetleg az American Idiot.
- Az csak három – húzta ki Pete.
- Oké, akkor Linkin Park nap? – szólt közbe Brooke – Burn It Down, Castle Of Glass, One Step Closer, New Divide… – sorolta.
Hirtelen ötletem támadt, elvettem Pete jegyzettömbét és írni kezdtem.
- Biztos vagy benne? – nézte át a listát, amikor visszaadtam.
- Persze. Talán pár fiúnak nem fog tetszeni, de mivel úgyse mondod be az előadód meg a szám címét, ezért fel se fogják ismerni.
- Kösz – biccentett Pete és lement.
- Miket írtál? – kérdezte Lora.
- Tetszeni fog neked – mosolyodtam el, aztán megszólalt a csengő.
Lesiettünk a tesi terembe, ahol már a hetedikes Claire és Hannah ült.
- Akkor – kezdte Wayns tanár úr – Fél kettőkor végeztek. Háromnegyedkor induljatok el, hogy kettőre biztos ott legyetek. Én már ott leszek. Tesi cuccot és a mezt mindenképp vigyétek magatokkal. Csak teremcipőben léphettek pályára. Negyedkor kezdődik az első meccs. Csak két iskola ellen játszunk, mert a másik három város iskolájának nincs ebben a korosztályban csapata. Ennyi lenne röviden. Kérdés van? – nézett körbe – Oké, akkor mezosztás.
- Négyes – szólalt meg Jas, és elkapta felé repülő mezt.
- Hetes – mondta Rose és Hannah egyszerre.
- Rose – dobta felé a hetes számmal ellátott mezt Wayns tanár úr.
Ez így ment sorba. A tizenötös mez kisméretben volt, így az ötöst kaptam meg. A megbeszélés után mindenki egy-egy mezzel lépett ki a folyosóra, ahol One Direction Live While We’re Young-ja szólt. Felfutottunk a terembe, ledobtuk a mezeket, és visszasétáltunk az udvarra. Mire a szokásos helyünkre értünk, vége lett a dalnak, és a One Way Or Another váltotta.
- Alice ez szándékosan csináltad? – fogta a fejét Dave. - Mit? – néztem rá ártatlanul.

- Muszáj ezt hallgatnunk?
- Nem – vontam vállat – Fogd be a füled.
- Most nem vagy vicces.
A suli nagy része boldogan dúdolta a One Direction dalait, ahogy mi is a padon. Egyedül a fiúk tiltakoztak, de őket figyelmen kívül hagytuk. Becsengetéskor már a teremben néma csend volt. A mi csoportunk nem is értette, hogy mi van, aztán leesett, hogy összevont irodalmunk lesz. Nos, a másik csoport balhésabb társaság, és kicsit tartanak Mrs. Grahamtől. Irodalomtanárunk rendesen meg is lepődött, amikor belépett az osztályba. Rómeó és Júliát elemeztük órán, leírtuk Shakespeare fontosabb életrajzi adatait. Talán még egy órán sem volt ilyen csend. Egész órán szinte kiestem a padból, úgy jelentkeztem. Bírom az irodalmat, és a jelenlegi óra anyagát is. Nagyon meglepődtem azon, amikor valaki nem tudta, hogy miről szól a mű. Ne, már! Rómeó és Júlia. Mindenki tudja, legalább az alap sztorit.
A társaság nagy része fellélegezve ment szünetre, de amint meghallották a fiúk Justin Bieber ft. Nicki Minaj Beauty And The Beat számát, nem tudták eldönteni melyik nagyobb kínzás. Egy óra Mrs. Grahammel vagy Justin dala.
- Sehogy, se tudjuk ellógni a focit? – ült fel a padra Dave.
- Nem – rázta a fejét Jeremy.
- Nem bírom azt a hapsit. Olyan arrogáns és nagyképű – morgolódott Austin.
- Tudod mi az, hogy arrogáns? – csodálkozott Rose.
- Naaa – szólaltam meg – Hagyd.
- Cause all around the world people want to be loved, Yeah, cause all around the world, they're no different than us, All around the world people want to be loved,
All around the world, they're no different than us, All around the world… - dúdolta Lora.
- Ne már! – szólták le a fiúk, mi pedig csak azért is alapon rákezdtünk kórusban JB All Around The World dalára.
Becsengetés után az osztályban hülyültünk, amíg a kihalt folyosóról meg nem hallottunk egy kulcszörgést. Érdekesen működünk, mert például meghalljuk a legnagyobb hangzavarban, ha jön egy tanár, vagy ha kicsengettek. De ha valami fontosat mondanak, vagy házit adnak fel azt sose. Felkaptuk az infócuccunkat és mentünk az igazgató úr után az infóterembe.
- Nos gyerekek! – kezdte infótanárunk – Lenne egy ajánlatom! Ti csendben elfoglaljátok magatokat, én pedig…
- Benne vagyunk! – kiáltotta Nate.
- Megengednéd, hogy végigmondjam? – kérdezte Ackland tanár úr – Szóval, ti csendben elfoglaljátok magatokat, és engem békén hagytok, mert sok papírmunka van.
Melyik diák nem egyezne ebbe bele? Negyvenöt perc szabad netezés, és nem kell szenvedni valami hülye programmal. Úgy az átlag tevékenység a facebook, youtube (fejhallgatóval), és a twitter volt. Éppen Amy által küldött egyik Billy Talent számot hallgattam, amikor felvillant még egy ablak facen.

Nate: Pénteken a Kört nézzük meg. Az jó lesz, vagy keressek kevésbé ijesztőt? :D
Alice: Szerinted megijedek egy előrefésült hajú koszos csajtól, aki kimászik a kútból? :P
Nate: Akkor pill. Keresek valami jobbat ;).
Alice: Hajrá. Úgyse fogok megijedni :D
Nate: Paranormal Activity 4 ???
Alice: Magától leeső tárgyak? Jobbnál jobb… mindegy. Legyen.
Nate: Ok. Este vagy délután? :D.
Alice: Délután
Nate: Csak nem félsz a sötétben? :D :P
Alice: Nem, csak estefele Matt-el leszek :)
Nate: Aha, értem. Ok. Akkor délután.
Alice: Úgyse fogok megijedni :P
Ezután már nem írt vissza, csak látta. Valahogy fura volt az utolsó válasza. Pár szó, és semmi smiley. Bezártam a beszélgetést, és Suprise Suprise-t, leváltottam Alex Clare Too Close-jára. A dal tetszett, csak most inkább nem akartam rockot hallgatni. Még gyorsan visszaírtam Amy-nek, hogy tetszik a szám, és majd küldje át szünetbe, aztán megnyitottam az egyik kedvenc fanfictionos blogot, amit olvasok. Szerencsémre volt új rész, így bele is kezdtem Lizzie és Niall újabb kalandjaiba. A rész végén, kipipáltam a tetsziket és kommenteztem is. Imádom ezt a blogot. Olyan jól írja le a lány, a történteket, hogy szinte magam előtt látom, mintha filmet néznék. Az érzelmek és a szituációk is nagyon valósak, szinte azonosulok a szereplőkkel. A gondolataim kissé elkalandoztak. Én voltam Lizzie és Nate pedig Niall. Minden olyan egyszerűnek, meg szépnek tűnt, egész addig, míg Rachel szerepében fel nem tűnt Nate jelenlegi barátnője, Claire. Gondolataimból a jelzőcsengő és Liv üzenete zökkentett ki. Átfutottam azt a pár sort, amit írt, majd lájkoltam az egyik képét amin Villámon – a kedvenc lován – lovagol és meg is osztottam. Most először nevezett be egy ilyen lovas szépségversenyre, és kíváncsi, hogy meddig jut el. Amilyen aranyos azzal a pej pacival, szerintem dobogós lesz. A kis szőke, mosolygós lány, meg egy barna szép ló, szerintem mindent visz. Annyira nem értek a lovagokhoz, mint Olive, de azt tudom, hogy Villám nagyon szépnek számít. Kicsengetéskor kiléptünk mindenből, halkan összecuccoltunk, elköszöntünk Ackland tanár úrtól és visszamentünk a terembe.
- Még lesz óránk? – ült fel a padomra Amy.
- Még kettő – vettem elő a szendvicsem – Na, csússz arrébb.
- És velem mi lesz? – nézett ránk Liv.
- Nézd a jó oldalát! Felteheted a lábad a székemre.
Negyedik óra után általában mindenki elővesz még egy szendvicset, kakaós csigát vagy, éppen amit hozott, mert a csütörtök nagyon fárasztó napunk. Angie is csatlakozott hozzánk, leült Liv helyére, ölébe vette a barátnőnk lábát, és beszélgetni kezdtünk. 

- Valaki dobjon meg egy kémia házival – kiáltotta Jer.
- Ma nincs is kémiánk – nézett rá értetlenül Lora.
- Milyen nap van?
- Csütörtök – válaszolt Nessa.
- Akkor mindegy – vont vállat Jeremy – Milyen óránk lesz?
- Föci – szállt be a beszélgetésbe Rose.
- Arra nem kell cucc – legyintett osztálytársunk.
Nagyban ettünk, meg röhögtünk valamin, amikor sípolást hallottunk. Nos úgy öt perce ment az óra, csak ugye a hetes is nevetett éppen valamin, és nem tartott rendet, így azt se vettük észre, hogy bent van a tanárnő. Egyébként a Pennine-hegységről tanultunk, hogy milyen kőzetanyagot találhatók ott és így tovább. Mi látványosan szenvedni kezdtünk az első tíz perc után. Valahogy kibírtuk óra végéig, aztán közöltük, hogy „Tesink lesz, fel kell öltözni, nem akarunk elkésni” és tesi cuccal együtt lefutottunk az öltözőbe.
- Ne menj be! – mondta Scarlette, amikor beléptem a két öltözőt elválasztó folyosóra.
- Mert?
- Hatodikosok vannak bent!
Felrántottam az ajtót és kihúzott háttal, hozzám képest valamivel több komolysággal néztem körbe.
- Na, akkor fél percetek van, hogy eltűnjetek innen! – szóltam rájuk élesen.
Nem kicsit összerezzentek és sietősre fogták a dolgaik elintézését.
- Tíz, kilenc, nyolc – állt mellém Jasmine.
Rekordidőn belül eltűnt az összes törpe és nyugodtan öltöztünk fel. Mivel egyetlen egy felhő sem volt az égen, ezen az órán is kimentünk, csak nem kislabdát hajítottunk.
- Ajj már, akkor mit csinálunk? – tépkedte a fűszálakat mellettem Lora.
- Ajj már, kézi meccsezni fogtok – mondta elváltoztatott hangon Wayns tanár úr, amin egy jót röhögtünk.
- Mi nem tudunk kézizni – kapta fel a fejét Dave.
- A fiúk, a fűre mehetnek focizni – ajánlotta fel tesi tanárunk – Elsősorban a kézis lányok fognak játszani, ugyanis ellógták a keddi edzést, úgy, hogy ma meccsre megyünk.
- Hé! Nem is lógtunk! Színházban voltunk! – tiltakozott Kyra.
- Aki akar, az csatlakozhat a fiúkhoz focizni – kezdte a tanár úr, és Amy-nek se kellett több, már futott is a fiúkhoz egy jelzőmezzel a kezében – aki pedig nem akar se kézizni, se focizni, az foglalja el magát az udvaron.
Nyolc kézis lány volt, így hamar két csapatra oszlottunk. Mi voltunk a meznélküliek: Jas, Scarlette, én és Sophie a kapuba, a másik csapat pedig zöld mezzel: Rose, Lora, Kyra és Nessa a kapuban. Óra végig meccseztünk, egy-két térfélcserével, de semmi pihenővel. Rendesen el is fáradtunk és ledőltünk a fűbe, ahonnan a fiúk már bevonultak öltözni. 

- Én többet fel nem kelek – nyöszörögte Kyra.
- Dettó – mondtuk kórusban.
- Lányok mi lesz veletek meccsen? – takarta el a napot Wayns tanár úr.
- Valami biztos – vont vállat Sophie.
- Kettőig szedjétek össze magatokat! – hagyott ott minket tesi tanárunk.
Nem tudom meddig feküdtünk egyhelyben, de Austin már felöltözve közölte velünk, hogy úgy öt perc múlva el kellene indulnunk, vagy elkésünk. Felpattantunk és őrültek módjára összeszedtük a tesi cuccunkat, a mezt, üdítőt és egy kis kaját is. Újul erővel mentünk keresztül a városon. Kettő előtt öt perccel értünk oda, lepakoltunk és nyújtani kezdtünk. Kopogás után Wayns tanár úr lépett be csodálkozva.
- Na, lányok mi történt veletek, hogy előbb érkeztek és fel is vagytok öltözve?
- Pihentünk egyet, és nem öltöztünk vissza tesi után – válaszoltam.
- Claire és Hannah?
- Remélem elnyelte őket a föld – motyogta Jas.
- Biztos késnek, mint mindig és majd azt mondják, hogy dolguk volt – forgatta a szemeit Rose.
És igaza is lett, mert éppen bemelegítés közben az edzőnk magyarázta a stratégiát, amikor betoppant a két hetedikes.
- Bocs, hogy késtünk, dolgunk volt! – dobta le a táskáját Hannah, mi meg felröhögtünk és még Wayns tanár úr is elmosolyodott. A két lány először összenézett, aztán értetlenül ránk. Már ők is tesi cuccban voltak és leültek mellénk nyújtani. Teljesen felpörögve, mezben kimentünk a folyosóra passzolgatni. Kettő után tíz perccel behívtak minket a terembe, ami egy rendes kézilabda pálya volt, két oldalán padokkal. Leraktuk az innivalókat a mi térfelünkön lévő alkalmatosságokra, odaadtuk az edzőnknek a telefonjainkat és felálltunk a megbeszélt pozícióba. Sophie a kapuba, bal szélsőnek Kyra, mellette bal lövőként Lora, beállósként Hannah, irányítónak Claire, jobb lövőnek Jasmine és én pedig jobb szélsőnek. Scarlette, Nessa és Rose Wayns tanár úr mellett marad, csereként.
 A bíró sípolt, a meccs pedig kezdetét vette. Egyébként ezt a bírót bírom, mert jó fej és sose sípol a fülünkbe. Az erősebb csapat ellen kezdtünk, ami azt jelentette, hogy tizenegy, három volt az állás, nekik körülbelül öt perc után. A mi felünk volt náluk a lazább rész, ezért erre sose lőttek kapura. Miután bedobták a tizenkettedik gólt, középkezdéssel indítottunk és balra ment lefele a labda. Kyrát felfogták a védők, ahogy Lorát, Hannah-t és Claire-t is. Hátráltam pár lépést, hogy távolabb legyek mindenkitől, és átlássam a felállást. Lora eredménytelenül fordult vissza, aztán nekem passzolta labdát. Nem sokat tétováztam, tudtam, hogy Jas nem szeret kapura lőni, így elindultam kicsit beljebb, mint az én helyem lett volna, Jas pedig próbálta leszorítani a védőket. Amikor a harmadik lépésnél felugrottam az egyik védő kiszabadult Jasmine szorítása alól, elém állt és nemes egyszerűséggel a levegőben lévő testem visszalökte. Minden olyan gyorsan történt, hogy fel sem fogtam mi történt az első pár percben. Az megvan, hogy felugrottam, aztán… Az ellenség védője hátralökött én meg pedig egy nagy csattanással hátravágódok, majd még csúszok úgy három métert a hátamon. Az egész tömeg ijedtem felhördült, majd hallok néhány „Ez szabálytalanság” „Hol tanult ez játszani?” „El kell tiltani a kézilabdázástól” és hasonló megjegyzéseket. A bíró sípol, és csak akkor veszem észre, hogy a szemem csukva. Megpróbálok felülni, de fájdalmamban összeszorítom a szememet. Lábdobogást hallok több felől is, fülem zúg, a padló a siető alakok ritmikájára remeg fejem alatt, majd végre kinyitom a szememet. Wayns tanár úr és a bírót áll közvetlenül mellettem, a csapat pedig kicsit távolabbról figyel. 

- Alice jól vagy? – hajolt felém az edzőm.
- Voltam már jobban – motyogtam – Egész tűrhetően.
- Mid fáj? – kérdezte a bíró.
- A hátam.
- És a fejedet, vagy a nyakadat nem ütötted be? – érdeklődött Wayns tanár úr.
- Nem csak a hátam fáj, de az nagyon.
Mindkét oldalról megfogtam a felém nyújtott kezeket, és bármennyire is fájt, egy nyikkanás nélkül kibírtam, még függőlegesbe állítanak.
- Tudsz járni? – nézett rám aggódva edzőm.
- Aha – tettem pár lépést, és közbe összeszorítottam a fogaimat és próbáltam megtartani az egyensúlyom.
- Be tudsz menni az öltözőbe?
- Persze – válaszoltam, és hálát adtam az égnek, hogy az ajtóhoz közelebbi térfélen vágódtam el.
 Bevonszoltam magam az öltözőbe és leültem az egyik padra, a hátam pedig nekidöntöttem a jéghideg kőnek. Baromira fájt, és égetett a hátam, amit nagy valószínűséggel rendesen lenyúztam. Abban reménykedtem, hogy nem tört és repedt el semmim. Egy perc sem telhetett el, halk kopogás után Bekah anyukája nyitott be. Ő a harmadik csapatból – akik ellen még nem játszottunk – az egyik lánynak az anyukája. Jasmine ismeri Rebekah-t és régóta jó barátnők. Néha össze szoktunk futni az anyukájával és akkor sokat szoktunk beszélgetni.
- Uh, Alice. Jól vagy?
- Én igen, a hátam nem – dünnyögtem, mire elmosolyodott. Előredőltem és Bekah anyukája pedig felhúzta óvatosan a pólóm hátulját.
- Ez nagyon csúnya – állapította meg – Tiszta vörös a hátad felső része. Be fog lilulni.
- De ugye ezen kívül nincs nagyobb bajom?
- Megengeded, hogy…?
- Csak ne olyan erősen – bólintottam.
Bekah anyukája óvatosan megnyomkodta a hátamat, amit összeszorított szemekkel és fogakkal tűrtem. 

- Nem, nem tört el semmid – nyugtatott meg – Feküdj le a padra, van törölköződ?

- Igen, a táskám alján – mutattam a fekete tesi cuccomra.
Rebekah anyukája elővette a törölközőt, bevizezte az öltözőben lévő kézmosó csapnál, és a hátamra terítette.
- Mit kapott az a… lány? – kérdeztem egy idő után.
- Először csak sárgalapot, de végül még két perc kiállítást is.
- Végül?
- Wayns vitatkozni kezdett a bíróval, mert amikor Jas ellökte oldalról a felugrásban lévő ellenfelét akkor csak két perc kiállítást kapott, és a lánynak nem lett semmi baja. Viszont téged szemből löktek el, szándékosan és súlyosabb sérülést is szereztél.
- Értem. Még mennyi idő van a meccsből?
- Tizenöt perc még félidőig… miért? – érdeklődött Bekah anyukája, én pedig felnyomtam magam a padról.
- Vissza akarsz menni? – hitetlenkedett.
- Igen.
- Tudod mekkorát csattantál?
- Igen, még most is érzem, de visszamegyek – indultam az ajtó felé.
- Ugye nem akarsz te is kiállítást és sárgalapot? – jött utánam.
- Nem, nekem más ötletem van.
Mindenki csodálkozva nézett rám, amikor beléptem a terembe, Lora pedig ezt kihasználva lőtt egy gólt. A gólt dicsérő nagyobb taps után edzőm, felém fordult.
- Jól vagy?
- Igen.
- És valójában?
- Megvagyok. Csak kicsit fáj a hátam. Vissza szeretnék állni.
- Mi? Meg vagy húzatva? Nemrég löktek el és te vissza akarsz menni?
- Igen – mondtam magabiztosan.
- Nem engedlek fel!
- Felmegyek akkor magamból! – közöltem és szememmel Rose-t kerestem, aki engem váltott.
- Jó, legyen! De vigyázz magadra! És ha meglátom, hogy nagyon fáj a hátad, akkor lehívlak! – szabta meg a feltételt Wayns tanár úr – Rose!
Lepacsiztam a pályáról lejövő Rose-zal, aztán felkocogtam a jobb szélső helyemre.
- Jól vagy? – kérdezte a bíró középkezdésnél.
- Igen – biccentettem, ő pedig sípolt és elindultunk.
Most jobbra jött a labda, és amikor hozzám ért, nem passzoltam vissza, hanem labdavezetéssel elindultam a kapu felé. Az utolsó pillanatban lepattintottam Jasmine-nek, aki lendületből bedobta a jobb felsőbe.
- Nincs is olyan nagy baja – hallottam a hátam mögül. - Tuti csak megjátszotta – válaszoltam az engem fellökő lány. 

A középkezdésük után a másik irányba ment a labda és én ezt ki is használtam.
- Hallottam mit mondtatok – szóltam a lánynak.
- Színjátszós vagy? – nézett rám gúnyosan.
- Nem – ráztam a fejem mosolyogva – Ugye tudod, hogy betörhetett volna a fejem? – kérdeztem, ellenfelem pedig döbbenten tekintett rám.
- És azt, hogy elrepedhetett vagy rosszabb esetben eltörhetett volna bármelyik bordám? – folytattam – Vagy nézzük a legrosszabbat… megsérül a gerincem és soha többet nem tudok majd járni. Tudtad? Tudatában voltál, hogy egy ilyen szabálytalansággal mekkora kárt okozhattál volna? És ez végigkísérte volna az életedet. Egy lányt, rokkantságra ítéltél. Ez az a szabály, amit mindenki tud és betart, de te mégis megszegted!
- Vic! – kiáltotta egy lány, és ellenfelem felé repült a labda. Mondandómtól ledermedve nem reagált elég gyorsan és fejbe találta a labda. Senki nem sajnálta, hanem egészségesen kiröhögték.
- Victoria! – hallottam az edzőjük hangját.
 A lányt lecserélték, és a délután folyamán már nem is állt többet pályára. Az első meccset elvesztettük, de a másodikat magas előnnyel megnyertük. Mindenki aggódva kérdezgetett, és hogylétem felől érdeklődött, de egy „Csak fáj a hátam, semmi bajom” mondattal lerendeztem. Egyet kértem mindenkitől, hogy a szüleim meg ne tudják. Wayns tanár úr megdicsért minket, mert eddig másodikak vagyunk, de a tényleges eredmény a tavaszi fordulón dől el.
 Két kocsira osztva hazavittek minket. A házunk előtt kivettem az autó csomagtartójából az iskolatáskám és kezembe tartva mentem be a házba. Ledobtam az ajtó előtt és kisétáltam a kertbe. Princess nagyon örült nekem, hisz már rég jártam kinn, mert a suli lefoglal. Nem nagyon volt erőm ugrálni, és futkosni így be kellett érni has- és fülvakargatással, meg pár jutalomfalattal. Sötétedéskor becuccoltam, átpakoltam, vacsoráztam és lezuhanyoztam, majd óvatosan befeküdtem az ágyamba. Végig ügyeltem arra, hogy ne látszódjon a hátfájásom, vagy, hogy néha összeszorítom a fogam.