3. Fejezet | 2 fele |

Halihóóó! :)
Siettem ahogy tudtam, remélem tetszeni fog! :)
C.

- Gyerekek ez… - kezdte a tanárnő döbbenttől szavakat keresve – nem rossz.
Miután megláttuk, ahogy óvatos mosolyra húzza a száját, mi is elmosolyodtunk.
- Na, de most kezdjük el az órát! – állt fel kémia tanárnőnk – Reakcióegyenletek!
Az óra vége fele valami felvilágosodni készült a fejemben, amikor hármat rezgett a zsebem. Gyorsan odakaptam a bal kezemet, hogy tompítsam a rezgést, amit hála égnek Liv-en kívül senki nem hallott meg. Óvatosan előhúztam a telefonomat, közben tovább jegyzeteltem. Amikor a tanárnő új oldalt kezdett a táblán, lehajtottam a fejemet és gyorsan elolvastam az SMS-t. 

„Mikor van szüneted?”
„Még 3 perc” –írtam vissza Matt-nek.
Igazából már csak két perc volt kicsengetésig, de abban az egy percben még bármit mondhat a tanárnő így biztosabb. Amikor megszólalt a csengő, a kémiatanárnő már épp az ajtón ment ki, mivel a szomszéd iskolában perceken belül kezdődik az óra. Letettem a telefonomat a padra, feltettem a lábamat Liv székének szélére és elkezdtem olvasni, a ma kölcsönbe kapott könyvet. Körülbelül két oldalig jutottam, amikor megszólalt mellettem Skillet Monster-je. Összecsuktam a könyvet, visszafordultam a pad felé, de amikor felvettem volna, valaki más felkapta.
- Nate! – kiáltottam rá. Ő csak hátrált pár lépést, hogy biztonságos távolságban legyen tőlem és felvette.
- Szijaaa – szólt bele elvékonyított hangon – Hogy vagy cukorborsóm?!
Egy kósza mosoly suhant át az arcomon, aztán felálltam és elindultam felé – Nate most azonnal add vissza!
- Tényleeeg? Nem mondod? Eddig nem is tudtam… Na szóval, mi lenne, ha elmennénk sütikézni aztán meg vásárolgatni…? – beszélt még mindig vigyorogva, elváltoztatott idegesítő, vékony hangon a telefonomba.
- Nate! – kezdtem ideges lenni. Ő hátrálni kezdett majd megfordult és a tábla melletti faliújsághoz futott.
- Édibogyóm miért nem akarsz sütikézni?
Normál esetben szétröhögtem volna magam, de most teljesen más volt.
A terembe tartózkodók mind minket figyeltek és a fiúk közül néhányan végig röhögtek. Amikor megláttam, hogy Amy jön be a terembe Lorával, rögtön némabeszédbe kezdtünk. Elindultam Nate felé, aki megint hátrálni kezdett egyenesen Amy irányába. Amikor ezt észrevette oldalra kezdett lépkedni, ahol viszont Lora állta az útját. Mind a hárman egyre közelebb mentünk hozzá, így a végén csapdába esett.
- Nate ez nem vicces – mondtam mérgesen és kivettem a kezéből a telefonomat. Visszacaplattam a helyemre, dühösen levágtam magam a székbe, nekidőltem a falnak és a fülemhez emeltem a mobilom.
- Szia Matt! Bocsi az előbbiért, egyeseknek fel kellene már nőniük. Sajnos az agyi szintje nem éri el a minimumot sem! – kezdtem bele, elég hangosan ahhoz, hogy a terem másik végében röhögő Nate is hallja.
- Szia Carmen! Nincs semmi gond! Ha tippelnem kellene az a srác volt, aki tegnap olyan furcsán méregetett? – hallottam a hangján, hogy mosolyog, így én is feloldódtam egy kicsit, felültem a padra, jobb lábamat kinyújtottam és nekidőltem a falnak. - Eltaláltad.

Elég jól elbeszélgettünk és észre se vettem, hogy Ackland tanár úr már a tanári asztalnál áll.
- Várj egy picit… - elhúztam a mobilomat a fülemtől és lecsúsztam a padról, majd álló helyzetbe érve megkérdzetem – Már becsengettek?

- Ja, vagy öt perce – vigyorgott szemtelenül Nate.
- Nate! – szólt rá az igazgató, majd felém fordult – Alice, egy pillanattal ezelőtt csengettek be. Lennél szíves…
- Oké! Értem! Persze! Bocsánat! – hadartam, majd újra a fülemhez emeletem a telefonom – Elkezdődött az órám, most mennem kell! Szia!
- Oké. Szia!
- Hetes van? – érdeklődött fizikatanárunk.
- Ööö ja! – hökkent meg kicsit Amy, és Lorával együtt a tábla elé siettek - Igazgató úrnak tisztelettel jelentjük nem hiányzik senki! Ma 2013. október 26.-a van és kedd!
- Köszönöm! – biccentett Ackland tanár úr, mire a hetesek a helyükre mentek. - Nos, gyerekek gondolom már kaptatok egy-két lehordást a tanároktól a reggeli spontán műsorotok miatt…
A válasz csak pár unott bólogatás volt. Lejjebb csúsztam a székben, mert éreztem, hogy ez most hosszú lesz, és igazam is lett. Ackland tanár úr tizenöt perces hegyi beszédet mondott arról, hogy „milyen butaság az esőben futkosni, mert simán megbetegedhetünk” „többszöri felszólítás ellenére sem mentünk vissza a fedett udvarrészre” és így tovább. Körülbelül a tízedik percnél tarthatott, amikor rezegni kezdett a zsebem.
„Milyen órád van?”
„Fizika”
„Mit tanultok?”
„Jelen pillanatban semmit. Letolást hallgatjuk”
„Mert?”
„Egyszerűbb, ha küldök egy linket: www.youtube.com/watch?...”
Itt egy kisebb szünet után érkezett csak válasz Matt-től.
„Hű. Látom, nem a jók táborát erősíted”
„Jó is tudok lenni :)”
„Tényleg? :D”
„Tényleg :P Te állítottad be a csengőhangod?”
„Igen. Nem is tudtam, hogy szereted a Skilletet”
Mielőtt még visszaírhattam volna, Liv oldalba bökött.
- … ez tényleg nagyon nagy felelőtlenség volt! – kaptam el Ackland tanár úr befejező mondatát. Mikor felnéztem padtársam az ajtó felőli padsor felé bökött. Pillantásom Nate-re esett, aki előbb a kezemben tartott telefonomra, majd rám, végül az igazgató felé nézett és feltette a kezét. Én hitetlenkedve néztem rá, aztán kétségbeesve elkaptam Austin tekintetét, aki ugyanúgy döbbent volt. - Tessék Nate – szólította fel Ackland tanár úr. 

A következő pillanatba, Austin oldalba vágta Nate-et, aki nyögött egyet és az eddig levegőben tartott kezét a fájó pontra kapta.
- Austin ezt miért csináltad? – nézett furán az igazgató.
- Véletlen volt – mondta ártatlanul Aus – Tényleg.
- Legközelebb figyelj oda – figyelmeztette Ackland tanár úr – Nate mit szerettél volna mondani?
- Csak azt, hogy nagyon sajnáljuk a reggeli dolgot! – dünnyögte az oldalát dörzsölve. A tanár úr csak biccentett és kérte, hogy lapozzunk az új anyaghoz. Gyorsan még írtam el SMS-t és kinyitottam a könyvemet.
„Vége a letolásnak. Kezdődik az óra. Szia:)”
Az óra fő témája az elektromosság volt, azon belül pedig a kapcsolási rajz.
- A jómadár részleg miért nem rajzol? – érdeklődött a tanár úr.
- Túl izgatottak a dolgozat eredménye miatt! – kiabálta be Dave.
- Hát, ha majd meglátjátok a jegyeket, már nem lesztek azok.
Óra végén Ackland tanár úr összerakta a cuccát és elővette a dolgozatinkat.
- Bár a hetes dolga lenne, de így gyorsabb – vette két részbe a papírköteget és az ablakfelőli padsor első padjában ülők felé nyújtotta – Sophie, Angie legyetek szívesek osszátok ki.
Mindketten felpattantak a helyükről és a padok között szlalomozva szétosztották a röpdolgozatokat.
- Ez az! – kiáltott fel Nate.
- Nem karó? – hitetlenkedett Austin.
- Mennyi lett? – érdeklődött Jeremy.
- Hármast írt! – meredt Nate dolgozatára Austin.
- Azt meg hogy? – dőlt előre Dave és kivette Austin kezéből a röpit.
Miközben a fiúk párbeszédét hallgattam Sophie letette elém az én dolgozatomat.
- Hányas lett? – kérdezte mosolyogva Liv. Mosolyából ítélve ő ötöst írt. Megfordítottam a lapot és megnéztem a jegyem.
- Négyes – mutattam felé a papírt. 
- Én mondtam, hogy fejezd be – fogta kicsit halkabbra.
- De most legalább nem áll bukásra – biccentettem Nate felé.
- Viszont így most megingott az ötösöd.
- Majd kijavítom – vontam vállat.
Még múlthéten a fizika előadóban írtuk meg dolgozatot. Ott kicsit másképp van az ülésrend, így Nate előttem ül Andrew-val együtt. Míg Ackland tanár úr a másik sorban sétált, lesúgtam neki a válaszokat, viszont amikor a tanár úr visszatért a mi sorunkba, kérte, hogy adjuk be a dolgozatokat, így én nem tudtam befejezni a számolást.
- De így majd pluszba kell felelned! – Liv hajthatatlan volt.
- Jó majd pluszba felelek! Nem mindegy? – akadtam ki, talán egy kicsit hangosan is, mire az osztály elnémult.

Lehunytam a szemem és nagyot sóhajtottam. Mikor kifújtam a levegőt épp kicsengettek. Amikor újra kinyitottam a szeme már eltűntek a dolgozatok a szemem elől, de Olive is.
- Hogy én mennyire imádom ezt a… - kezdtem el, de észrevettem, hogy Ackland tanár úr még bent van a terembe, ráadásként engem néz, így elharaptam a felszínre jövő válogatott káromkodást.
Körülnéztem az osztályban. A fiúk azzal szívatták Nate-et, hogy a végén még stréber lesz. Ha rajta múlna, száz százalék, hogy nem. És ha rajtam múlna… NEM! Többet nem teszek érte semmit. Ha én tudok tanulni órákra, dolgozatokra akkor ő is. És tovább nem tolerálom a hangulatingadozásait. Elegem van abból, hogy az ő tettei és hangulata befolyásolja az enyémet. Amikor az igazgató úr kiment az osztályból, nyitva hagyva az ajtót megláttam, hogy balra vezető folyosó fordulójánál Angie épp Olive-vel beszél. Felálltam és elindultam a szabad székekre fellépve ki az osztályból. Amikor odaléptem hozzájuk, Liv elfordult.
- Liv figyelj, sajnálom… - kezdtem, de ő megfordult és elindult egyenesen az osztályba. Nagyot sóhajtottam, mire Angie szomorúan elmosolyodott.
- Tudom nem volt szép dolog, amit tettem, de…
- Hát tényleg nem. Ugye tudod, hogy most egy alapvető szabályt szegtél meg? – kérdezte Angie – Egy fiú miatt…
- …sose változz meg! – fejeztem be az elkezdett mondatot – Tudom. És nagyon sajnálom, de döntöttem!
- Miről? – billentette félre a fejét egyik legjobb barátnőm.
- Többet nem foglalkozok vele. Mintha nem is lenne. Nem szólok hozzá, nem veszem észre és így tovább.
- Hát ezt elég nehéz lesz betartani.
Kérdő tekintettel néztem rá, ezért kifejtette jobban mire gondol.
- Bár legtöbbször nagyon jól leplezed, hogy mit éreznél iránta, de amikor velünk vagy és ő kerül szóba, akkor úgy virít rólad, hogy bele vagy esve.
- Segítesz? – dőltem neki a falnak.
- Mit tegyek? – dőlt ő is neki a falnak.
- Ha vissza akarok szólni, nézz rám vagy figyelmeztess! Ha közelében vagyok hívj, esetlek rángass el onnan.
- Oks. Megoldható – lökte el magát a faltól.

- Köszi – öleltem meg.
- Semmiség.
- De tényleg. Mindent – engedtem el – Valamiben még tudnál segíteni?
Egy „Miben?” tekintettel nézett rám, mire én csak az osztály felé biccentettem.
- Persze.
Bementünk a terembe. Én leültem a helyemre, elővettem a töri cuccom, a kölcsön kapott könyvet és olvasni kezdtem. Liv, Angie padján ült, ahogy én szoktam és az évszámokat nézte át. Angie beült a helyére és halkan beszélni kezdett hozzá. Elég jól belemerültem a könyvbe, mert amikor hirtelen valaki megbökte a térdem, összerezzentem. Betettem a kidekorált papírt a megfelelő helyre, ami könyvjelzőül szolgált és felnéztem. Az a személy állt előttem, akit akaratlanul is megbántottam egy fiú miatt, akit szeretek, de ő nem szeret viszont. 

- Liv annyira sajnálom – álltam fel, ő pedig meglepetésemre megölelt.
- Segíteni fogok – suttogta majd eltávolodott tőlem.
- Köszönöm – mosolyodtam el.

- Csak nem, nagyölelés napot tartasz Carmen? Engem is megölelsz? 
Egyetlen egy ember hív Carmen-nek és ő pont az, akiről többet nem veszek tudomást. Szemem sarkából láttam, hogy Angie engem néz. Liv innivalójáért nyúltam, majd egy „Nem gond?” tekintettel néztem rá. Ő csak elvigyorodott és félreállt az utamból. A műanyag üveget teljes erőből Nate-hez vágtam, akit meglepett a reakcióm és nem kapcsolt időben, ezért a félig tele lévő üdítősüveg hasba találta.
- Öleljen meg a medve! – intéztem a görnyedten ülő Nate-hez az utolsó mondatom. Levágtam magam a helyemre és olvasni kezdtem.
- Hé – szólt elölről Angie – Nem úgy volt, hogy…
- De. Ez volt az utolsó – vigyorogtam – Szerettem volna hatásos lenni.
- Kisütött a nap? – kérdezte egyszerre Rose és Nessa.
- Süt a naaap – kiabálta Andrew. Felléptem a padra, majd rá Lora székére és elhúztam a függönyt. 
- Kisütött a nap – őrült meg Dan.
- Gyerekek csendesebben! – lépett be a teremben a töri tanár – Alice kérlek, szállj le a székről és húzd vissza a függönyt, mert órán prezentációt is fogunk nézni!
Visszahúztam a függönyt és leugrottam a székről.
- Cseréljünk helyet órára lécci – kért meg Amy.
- Liv csomagolj! Költözünk! – röhögtem el magam. Összefogta a cuccát az enyémmel és átdobta Loráék padjára, ahol szétterültek a könyvek.
- Olive! Még csak október van! Kellenek még azok a könyvek egy ideig – szólt rá padtársamra a tanárnő.
Lehuppantam Lora székére, Liv pedig átsétált mellém. Az óra elkezdődött, amikor már viszonylag csend lett. Ameddig az osztály a következő anyagot olvasta, a tanárnő a naplót lapozgatta.
- David!
- Tessék?
- Kérlek, gyere Alice és Olive előtti üres padba.
Dave vonakodva felállt és beült elénk. Fél füllel hallgattam mi történik. A tanárnő abbahagyta a lapozást és megkérte Dave-et, hogy álljon fel.
- Egy kis visszatekintés heteikbe… Mikor volt az amerikai függetlenségi háború?
- Ömm… - kezdte Dave.
- Dőlj picit jobbra – suttogtam – 1775. - 1775.

- Helyes – bólintott a történelemtanár – Első világháború?
- 19…
- 14 – súgtam.
- 1914.
- És mikor ért véget?
- 19…
- 18 – segítettem ki újra.
- Kicsit bátrabban. Akkor a Trianoni béke?
- 19…
- 20. június 4.
Pár perc után Dave – felhasználva a tudásomat - boldogan ment vissza a helyére egy ötös felelettel.
- Látom készültél. Csak egy kicsit bátrabban legközelebb! – mosolygott a tanárnő Dave-re. Liv nem szólt semmit, hisz Dave bukásra állt eddig és ez nem rontott az én átlagomon.
- Belesüt a szemembe a nap – nyavalygott Nate.
Feljebb csúsztam a széken és elővettem a munkafüzetem. Pont a megfelelő oldalnál nyitottam ki amikor Nate folytatta.
- Carmeeen!
Elkezdtem megoldani az első feladatot, de elakadtam így elővettem Olive-ét és kijavítottam a hibám.
- Jelen pillanatban megvakulok! Nem zavar? – nézett rám Nate eljátszva a hattyú halálat, én pedig teljes lelki nyugalommal oldottam tovább a feladatokat.
- Carmeeen volnál szíves elhúzni a függönyt?
Pár perc múlva végre megvilágosodott az eddig homályban úszó agya és csodálkozva megszólalt.
- Haragszol rám?
- Gratulálok! – tapsolt unottan Jasmine – Végre rájöttél. Csak huszonöt perc kellett hozzá.
- De miért haragszik?
- Nem tudod? Ennyire hülye te se lehetsz – rázta a fejét Scarlette.
- Most komolyan nem tudom mit tettem…
- Gyerekek! Óra van! – szólt közbe a tanárunk – Alice légy szíves húzd el a függönyt, hogy ne süssön Nathaniel szemébe a nap.
Előre nyújtottam a kezemet, hogy elhúzzam a függönyt, de mivel lejjebb voltam csúszva a széken, épphogy csak az anyag szélét érintette az ujjam.
- Na nehogy már! – méltatlankodott Nate.
Csigalassúsággal csúsztam feljebb a széken és nyúltam a függönyért. Olyan óvatosan húztam el a függönyt, mintha attól félnék, hogy elszakad, amikor hozzáérek. Idegtépően lassan húztam a függönyt, szinte fél percbe telt, hogy az ablak negyedéig eljussak. Miután sikeresen végrehajtottam, amit a tanárnő kért, közölte, hogy most akkor megnézzük Európa helyzetét a II. világháború alatt. Kicsengetés után kialakult egy kisebb káosz, mert fél óra maradt az busz érkezéséig. Mi, lányok lementünk az öltözőbe - szerencsére nem volt senkinek hatodik órája – és öltözködni kezdtünk. Viszonylag hamar elkészültünk, ugyanis a fiúk meglepődtek, amikor beléptünk az osztályba. 

- Kinek kell valami? – pakolta ki egy asztalra Rose a sminkcuccait.
Készülődés part 2 után elindultunk a suli utcájában lévő boltba ahol már szinte napi vendégek vagyunk. Mindenki kiöltözve, kisminkelve karján egy műanyag bevásárlókosárral futkosott a sorok között. Előre megbeszéltük, hogy ki mit vesz, így semmi nem veszik kárba. Én egyliteres Sprite-tal, egy sajtos chipsszel és egy zacskó salsa-lime-os duplaroppal, meg persze egy csomag rágóval távoztam a kasszától. Austin fizetett utoljára és utána rohantunk is vissza a suliba - bár a magas sarkút viselőknek kicsit nehezebb volt. Még szerencse, hogy csak ötháznyira van a bolt. Visszalógtunk a suliba – mázlink volt és nem vette észre Mrs. Robert, hogy kilógtunk – felsiettünk a kabátunkért, és a maradék energiánkkal a suli elé vonszoltuk magunkat. A mi osztályunk kört alkotva beszélgetett, nem foglalkozva a többi felsőssel.
 Kyra válla felett elnézve megpillantottam, a tegnap is látott kocsit. Most több időm volt, hogy jobban szemügyre vegyem. Az ablakok kissé sötétítve voltak, de attól még egész tisztán láttam a sofőrülésen ülő férfit. Egy másodperc alatt felmértem a férfit és rájöttem, hogy még soha életembe nem láttam. Eddig még semmi gond nem lenne, mert már a legtöbb osztálynak nincs órája és bárkiért jöhettek, de az idegen férfi engem nézett. Nem, nem képzelődök. Még leplezni sem próbálta, hogy engem bámul. Gondolataimból Dave kiáltása szakított ki. 
- Jön a busz!
- Nem mondod? – szólt vissza Camil.
- A busz hátsó fele a miénk! – közölte Austin a hetedikesekkel.
- És ha nem? – kérdezte az egyik fiú nagyzolva. Jaj, a naivak átka.
- Nem akarod te azt tudni - mosolyodott el Austin sokat sejtetően.Biztonság kedvéért Austin, Nate, Dave, Jeremy és Andrew futottak fel elsőként a buszra.
- Helló Ian! – köszöntötték a fiúk kedvenc sofőrünket. Ahányszor valami buszos dolog van, mi mindig őt kérjük. Nagyon jó fej és egy hullámhosszon van velünk. Srácok rögtön levágták magukat hátsó ötös ülésre. Baloldalon lévő kettes ülésen Amy és Lora helyezte kényelembe magát, jobb oldalt Rose és Nessa, előttük Jas és Scarlette ült le. Mi Liv-vel a következő szabad helyre pakoltunk le, elénk pedig Brooke és Kyra. Velünk párhuzamosan Camil és Sophie helyezkedett el. Jasmine és Scarlettel párhuzamosan csak a hátsó ajtó van, amit megérkezéskor, illetve hazainduláskor nyit ki Ian – így hiába várnak induláskor a törpék arra, hogy egyszer az övék legyen a hátsó hely.
- Fiúk! Még el sem indultunk – szólt hátra az ofőnk, amikor meghallotta, hogy egymás után három chipses zacskó is nyílt. 

- Ne tessék aggódni! Hazaútra is marad még! – szólt Andrew előre.
Ezen a megszólaláson szakadtunk mind. Az oda út alatt az összes törpe – saját szóhasználat a hetedikesekre – próbált csatlakozni a mi társaságunkhoz, de sehogy sem jött nekik össze.
- Hé! Valaki tudja, mit nézünk most meg? – kérdezte döbbenten Austin.
A legtöbb válasz olyasmi volt, hogy „passz” vagy „nem tudom”.
- Als? – fordult egy emberként felém a társaság.
- Igen?
- Mit nézünk meg? – kérdezte Jas.
- A darab címe… „Fogalmam sincs, miért kell nekem mindent tudnom”. Főszerepben Alice C. Browns.
Erre a válaszra felröhögött fél busz.
- Na, most komolyan! – unszolt Brooke.
- Komolyan nem tudom – ráztam a fejem.
- Nem tudod? – visszhangozták páran.
Elővettem a telefonom és az elmentett könyvjelzők között kikerestem a Színház feliratot. Mindig elmentem ahova megyünk, hátha kelleni fog még.
- Öm… megvan! - törtem meg a csendet – A darab címe: Rongyláb.
- Ammeg’ milyen név? – harapott bele egy csokis-kókuszos croissanba Jeremy.
- Olyan amilyen – vontam vállat – Ismertetőt?
A többiek úgy néztek rám, mintha természetes lenne, hogy felolvasom megkérdezés nélkül.
- „Ren Chicagóból költözik anyjával a poros kisvárosba, Beaumontba. Hozzászokott a tinédzserek szórakoztató életmódjához, a tánchoz, a zenéhez - ám Beaumont egészen más világ. Itt Moore tiszteletes szabályai szerint él mindenki. Évekkel ezelőtt ugyanis egy táncmulatság után autóbaleset történt, s meghalt négy tinédzser. Azóta szigorúan tilos errefelé a tánc és a zene. Egyetlen ember van a városban, aki ellenszegül a szigorú szabályoknak - és ez éppen Moore tiszteletes lánya, Ariel. A két fiatal hamarosan egymásba szeret, s Ren munkába kezd: muszáj, hogy a Beaumont-i fiatalok is élvezhessék a fiataloknak járó szórakozás örömét. A konfliktus nem várat sokáig magára.”
- Ariel? – szörnyülködött Dave – Ugye nem a Kishableány táncos verzióját nézzük meg?
- Te tiszta hülye vagy! – rázta a fejét röhögve Nate – Mióta tud táncolni egy sellő?
Ennyit a fiúk értelmi szintjéről. A következő tíz percben leszálltak arról a témáról, hogy miért nem tudtam kapásból a darab címét és tartalmát, helyette azzal foglalkoztak, hogy egy sellő tud-e táncolni. A busz lefékezett, Dan sósmogyorója pedig a hirtelen jött lendülettől előreborult végig a buszon. Ő egy vállrántással lerendezte a dolgot.
- Vesztek kabátot? – kérdezte Nessa.- Nem – feleltük egyszerre többen. 

Ahogy már azt megszokhattuk, pont a színház előtt szálltunk le a buszról. Társaságunkat kívülről nézve senki nem mondta volna meg, hogy mi színházba jöttünk. Az egyetlen dolog, ami tippet adhatott az, a ruha volt. Szokásunkhoz híven az alsóbb évesek mentek elől kettes sorba, mi pedig a sort zártuk rendezetlen csordaként.
Az öt, hat és hetedik osztály tette a fejét, hogy ők most ruhatárba adják a kabátjukat, mi pedig öntörvényüleg felsétáltunk az emeletre. A fiúk már rögtön tervezni kezdték, hogy megtámadják a büfét szünetbe. Kinyitották az ajtókat, mi pedig ráérősen besétáltunk. Utánunk pedig a négy osztályfőnök terelte a hozzánk tartozó törpéket. Levágtuk magunkat a legfelső sorokba, három ofő pedig egy lap felé hajolva tájolódott, hogy hova is szólnak a jegyek, Mrs. Benson pedig reménykedett abban, hogy a legfelső sorokba szólnak a jegyeink. Nekünk és a tanároknak is megkönnyebbülés volt, hogy jó helyre ültünk le. A terembe érkezőket kommentáltuk, és közben azt is megbeszéltük, hogy nem szabadna elengedni az 5-6. osztályt színházba. Sok kivágott, csili-vili, pántos hülyeséget aggattak magukra, közben össze-vissza viháncoltak valami „helyes srácon”. Azért elmagyarázhatták volna nekik otthon, hogy hova is mennek és mit illik és mit nem. Jasmine ezen nagyon kiakadt és odaszólt nekik.
- Hé! Ha most nem fogjátok be… - kezdett bele, mire megnémult az összes. A tanárok hálásan pillantottak felé.
- Ha még egyszer meghallom valamelyikkőtök nyávogását… - szólt rájuk Austin is.
- Austin, szerinted Jasmine figyelmeztetését is megértették – szólt közbe Mrs. Benson. Jobb a békesség.
 Amikor a terem elsötétedett, ahogy az lenni szokott mindenki hurrogni kezdett. A mi soraink kihasználva ezt a zajt elővették a chipset, mogyorót és a többi ételt, amit igazából színházba nem illik hozni. A nézőtér elcsendesedett és a függöny felment. A hangszórókból templomi zene kezdett el szólni.
- Senki nem mondta, hogy egy vallásos táncoló sellőt nézünk! – dünnyögte Nate, mire felröhögött az egész nyolcadik. Fél színház minket nézett, de szerencsére csak a mi sulink tudta, hogy ki röhög. Lejjebb csúszva a széken kényelembe helyeztem magam és az előadásra koncentráltam.
 Szünetben kiözönlött szinte mindenki a hatalmas teremből. A korláton kihajolva figyeltem a tömeget, amikor odajött hozzám Tiffany.
- Beszélj vele.
- Hmm? – hajoltam vissza a korlátról.
- Tudod kiről beszélek – intett fejével a fiúk felé.
 Odapillantottam és láttam, hogy egy kisebb kört alkotva beszélgetnek. Nate – mintha meg érzete volna, hogy valaki figyeli – felemelte a fejét és találkozott a tekintetünk. Elindultam feléjük, de az utolsó pillanatban kikerültem a kis csoportot és ”megijesztettem” Olive-ot a büfében. - Ne ijesztgess! Így sose kerülök sorra! 

- Mit akarsz venni? – érdeklődtem.
- Egy csomag chipsszet. Nem volt időm boltba menni.
- Oké. Milyet?
- Hagymás-tejfölöset. Miért? – fordult felém.
- Add a pénzt – nyújtottam a kezem.
- Tessék, de… – adta oda a pénztárcáját, mire én kikerülve pár lendületes lépéssel a tolakodó rendezetlen sorokban állók elé beálltam.
- Egy hagymás-tejfölöset kérek – mondtam a kiszolgáló lánynak.
- Tessék – nyújtotta a chipszet én pedig az árát.
- Köszönöm – majd visszaverekedtem magam Liv-hez.
- Köszi! – ölelt meg és együtt ráérősen visszasétáltunk a terembe.
- Szerintem ki fognak minket innen tiltani – huppantam le a helyemre.
- Miért? – kérdezte Camil.
- A törpék a lépcső tetején végigültek és kiborítottak egy zacskó chipset.
- Basszus, legközelebb átállítjuk a másik buszban a GPS-t – fogta a fejét Scarlette.
- De előtte megmentjük Mrs. Graham-et – kötötte ki Rose.
Ebben mindenki egyetértett, hisz szeretjük az irodalomtanárt. A terem újból elsötétedett és felment a függöny. Néha röhögtünk akkor is, amikor nem kellett, de még ennyi belefért. Miután vége lett, kint még csináltunk pár képet, aztán jött a buszunk és elindultunk haza. A fiúk persze csak arról tudtak beszélni, hogy ’milyen nagy volt már, amikor a csaj a színpadon öltözött át’. Egy idő után megelégeltük ezt a témát és elkezdtünk egyre hangosabban énekelni, össze-vissza mindenfélét. One Direction, Bruno Mars, Carly Rea Jepsen, Justin Bieber stb. Fáradtan és rekedten értem haza. Bedobáltam a másnapi cuccaimat a táskámba, majd úgy döntöttem átmegyek lóba és állva elalszok.