3. Fejezet | 1 fele |

Sziasztok!
Annyira, de annyira sajnálom, hogy szó szerint múlt éven hoztam új részt. Csak pont most vagyok a legnehezebb időszakban. Félévi hajtás part 1. Továbbtanulás part 2. Első bálozó voltam (táncpróbák, ruhavásárlás, cipővásárlás, Bál) part 3. Farsang part 4. Így nagyon kevés időm volt írni, de próbálok minél többet, de így is csak sajnos nagyjából 2 hónap alatt egy fél részt tudok csak feltenni. Aki van olyan jó és olvassa azt amit írok, az lécci írjon valami visszajelzést is...
Na, de nem is húzom tovább, itt is az új (fél)rész :)
C.

„I got a hangover, wo-oh! I’ve been drinking too much for sure” énekelte Taio, én pedig kiestem az ágyból.
- Aj – dünnyögtem.
Hát mit ne mondjak, jól kezdődik a reggelem. A suli miatt néha tényleg úgy érzem magam, mint egy másnapos. Néha pár dolog kiesik, még ha az csak tegnap történt is. Beágyaztam és felöltöztem. Az időre való tekintettel egy fekete farmert és egy háromnegyedes ujjú fekete-kék csíkos felsőt vettem fel, aminek, a hátának egy részénél az eredeti anyagot fekete csipke váltotta fel. Felvettem a kabalakarkötőimet, elraktam a telefonom és egy csomag rágót. Csak a szokásos.

 Amikor elindultam kifele a szobámból a szemembe lógó hajam miatt nem vettem észre, hogy félig be van hajtva az ajtó és lefejeltem. Hurrá. Anyu nem volt az asztalnál, helyette egy papírt találtam. Röviden annyit írt, hogy korábban kellett bemennie, és nem akart felkelteni. A reggeli teendők után leültem és befejezetem a kölcsönkapott könyvet. Miután végeztem, eltettem a könyvet a táskámba és írtam egy sms-t Brooke-nak, hogy a következő részt mára hozhatja. Az órára pillantva rájöttem, hogy ideje lenne, hogy elinduljak. Lesétáltam és gondosan leoltottam magam után minden felkapcsolt villanyt. Lent felvettem a tornacipőm és pár pillanatig vacilláltam, hogy felvegyem-e a fekete bőrdzsekimet, de aztán a nemnél maradtam.
 Amint kiléptem, megcsapott a hideg októberi ősz. Azzal a tudattal zártam be magam után kaput, hogy ez csak a reggeli időjárás, délutánra úgyis tűrhetőbb lesz a hőmérséklet, majd elindultam Olive-ék felé. Szokás szerint betettem a fülesem, és zenét hallgatva baktattam egyik legjobb barátnőm házához, egyedül az öt világsztár énekével a fülemben, ami nem volt mást, mint a  One Direction Rock Me című dala. A szőkeség már a kapujukban álldogált egyik lábáról a másikra.
- Te nem fagysz össze? – kérdezte köszönés helyett.
- Nem – mosolyogtam – Te viszont úgy látom igen.
- Azért, mert hideg van.
- Akkor öltözz melegebben – tanácsoltam.
Bár egy farmert, szürke New York feliratos bélelt pulóvert – alatta valószínűleg egy hosszú ujjút is – halványbarna sálat és egy barna csizmát viselt, vacogott.
- Mit hallgatsz? – érdeklődött.
- One Direction She’s Not Afraid.
- Ki vagy te, és mit csináltál a legjobb barátnőmmel? – torpant meg.
- Senki nem csinált semmi velem. Lora küldött át pár linket még múlt héten. Meghallgattam, megszerettem – vontam vállat és továbbsétáltam.
- Azért a biztonság kedvéért… - kezdte Liv és láttam rajta, hogy mindjárt elneveti magát – Mi a kedvenc színem és állatom?
- Piros és ló – mosolyogtam majd odanyújtottam fél fülesemet – Kell?
- Attól függ…
- A te listád.
- Akkor igen – válaszolta, én meg átnyomtam az ő által kreált listára. A sulihoz vezető maradék úton meghallgattuk Bonnie Tyler I Need A Hero-ját, P!nk So What-ját és Flo Rida Whistle-jét.
- Sziasztok! – köszöntünk egyszerre, amikor a dobogóhoz értünk.
- Alice este nem voltál face-n? Csak azt akartam kérdezni… - kezdte Austin, de amikor eltette a telefonját és rám nézett elakadt mondandójában – Te meg vagy húzatva? Agyonfagysz!

- Nem fázok! – erősködtem.
Na, jó. Lehet. Talán. Kicsit.
- Tényleg? Akkor miért vacogsz? – kérdezte Nate.
- Nem vacogok! – ellenkeztem.
- Tessék, vedd fel! – nyújtotta felém Austin a dzsekijét. Kis hezitálás után felvettem a fekete, meleget árasztó ruhadarabot. 
- De te nem fogsz megfázni? – húztam fel a cipzárt egészen a nyakamig.
- Nem. Én rendesen felöltöztem – mutatott magára.
Egy hosszujjú, barna kötött pulóver, sötétkék-barna kockás sálat és egy sima farmert viselt, deszkás cipővel.
- Mit akartál kérdezni tegnap este? – jutott eszembe az előbb félbehagyott mondata.
- Izé... – gondolkozott – Írunk ma valamiből?
- Évszámok – kezdtem, mire három rémült pillantást kaptam – de nem biztos.
- Látnotok kéne a fejeteket! – jött oda hozzánk Dave röhögve, Jeremyvel az oldalán.
- Lehet, írunk évszámokból – monda Nate, mire mindkét fiú ledermedt.
- Most magatokat kellene látnotok! – nevetett fel Liv.
- Csak lehet! – mondtam – És ha írunk, akkor majd segítek.
- Kösz – néztek hálásan felém a fiúk.
- Én inkább tanulok – közölte Liv – Hányadik lesz, töri?
- Utolsó – mondtam kis gondolkodás után, mire Liv csak bólintott.
 A következő pillanatban szakadni kezdett az eső. A pályán és a kavicsos részen álló diákok befutottak a dobogó melletti fedett részre. Pár másodperc néma csend után leraktam a táskámat a dobogóra és a fedett rész széléhez mentem, oda ahova még épphogy csak nem esik be az eső. Felnéztem az égre aztán kinyújtottam a kezemet. Austin dzsekijének ujján hatalmas esőcseppek csattantak szét. Felhúztam a csuklyát a fejemre és tettem pár bizonytalan lépést előre. Éreztem a kérdő tekinteteket a hátamon, de nem törődtem vele, egyre lendületesebb lépéseket tettem előre. Amikor elértem a pályát, a nevemet ordította valaki.
- Browns! Meg vagy húzatva? – vont kérdőre Mrs. Roberts.
 Na, csak pont ő hiányzott. Felsőbe tanulószobás tanár, illetve senki nem tudja miért, de mindenhol ott van. Én a fejemet rázva pörögni kezdtem. Hirtelen hátradöntöttem a fejem, amiről leesett a csuklya. Lehunyt szemmel forogtam tovább a zuhogó esőben, nem törődve semmivel. Hihetetlenül jó érzés volt. Szabadnak érzetem magam, szinte le is feledkeztem arról, hogy kedd reggel van, és még előttem áll az egész nap. Az sem érdekelt, hogy az iskolába érkező tanulók és tanárok megdöbbenve nézhetnek engem, amint őrült módjára pörgök az esőben.
- Könyörgöm Browns, legalább a csuklyád vedd vissza – kiabált Mrs. Roberts.
A hangszórókból felcsendült Kevin Rudolf ft Flo Rida You Make The Rain Fall –ja. Abbahagytam a pörgést és kinyitottam a szemem. Olive, Jasmine, Scarlette, Sophie, Camil, Rose, Nessa, Kyra, Brooke, Austin, Nate, Dave, Jeremy, Andrew és még egypár fiú mellettem tombolt az esőben. Your eyes are so deceiving-től már mindenki együtt énekelt. A fedett rész alatt sokan összezavarodva néztek minket, de ahogy az lenni szokott a nézők soraiban meg találhatók voltak az irigy pillantások is. Gondoltam egyet, majd kissé előbbre léptem, mint a többiek és pár egyszerű táncmozdulatot tettem, aminek a végén hátrafordultam és kérdően mosolyogva néztem végig a barátaimon. Egy régi, egyszerű lépésekből álló osztálytáncot kezdtünk el egyszerre táncolni. Ahogy a ”közönséget” pásztáztam észrevettem, hogy Pete – aki úgy látszik meggyógyult – veszi az egészet kamerával. Igen, ilyenkor jön a kérdés, hogy miért van egy nyolcadikos általános iskolás diáknál kamera, kedd reggel. Nos Pete-nél ez már megszokott volt számunkra.

 A bal oldali bejáratnál Mrs. Roberts összefont karral, amolyan most nagy bajban vagytok 8.a tekintettel meredt ránk. Az utolsó Cause you're so beautiful that it's painful résznél akaratlanul is Nate-re néztem, aki szintén rám emelte tekintetét. Austin hirtelen elkapta a kezemet és megpörgetett. A mellettem táncoló Jasmine-t, pedig Nate pörgette, de úgy, hogy helyet cseréltünk mindketten pörgés közben. Épphogy csak megálltam a lábamon, Nate elkapta a derekam és eldöntött. Az arca vészesen közel volt az enyémhez, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy a szemébe néztem. Innen már nem volt visszaút, elvesztem abban a gyönyörű kék szempárban.
- Ééés ennyi! – kiáltotta Pete.
Abban a pillanatban újraindult az agyam és felfogtam, hogy mi történik körülöttem. Halványan elmosolyodtam, mire Nate is, majd mindketten felegyenesedtünk és összenéztünk a többiekkel.
- 8.a! Most igen nagy bajban vagytok! Azonnal indítsatok befelé! Ne mondjam még egyszer! – kiabálta teli torokból Mrs. Roberts.
Egy pillanatnyi néma csend után egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Igen, szakadó esőben énekelünk, táncolunk és röhögünk. Ezek is csak mi lehetünk.
- Gyerekek azonnal indítsatok befelé! – kiáltotta el magát az igazgató úr, aki Mrs. Roberts mögött jelent meg hirtelen. Hozzátenném, hogy nem kis ijedséget hozva a tanárnőre.
Összeszedtük a táskáinkat és bevonultunk a suliba fütty és tapskíséretben. Random műsoraink, balhéink, megszólalásaink és megmozdulásaink már megszokottak voltak a nyolc év alatt, mégis minden egyes alkalommal meglepetést tudtunk okozni.
- A többiek is azonnal menjenek be! – kiabálta mérgesen Mrs. Roberts.
Az osztályban lévő félhomály miatt felkapcsoltuk a lámpákat, majd lepakoltuk a cuccunkat a helyünkre. Épphogy csak levettük a székünket, Mrs. Roberts berontott az osztályba. Mindenki megdermedt abban a pózban, amiben éppen volt és lélegzetvisszafojtva várta a tanárnő szavait.
- Browns! – szúrt ki rögtön, majd még körbepillantott az osztályban és a tekintete megállapodott Nate-en – Lawson! Gyertek! Mi összenéztünk és értetlenül indultunk el a tanárnő után.  

- Alice! – kapta el valaki a csuklómat. Megfordultam és Austinnal találtam magam szembe.
- Hova mentek?
- Passz. Talán igazgatói, de nem hiszem. Én kezdtem el hülyéskedni az esőben, akkor miért pont Nate még?
- Majd elmondod mi volt? – kérdezte aggódva.
- Persze – felelem, de mielőtt továbbindultunk volna, levettem a dzsekijét és visszaadtam – Köszi és bocsi, amiért tiszta víz lett.
- Semmi gond – mosolyodott el.
- Mi van? – kérdeztem a folyosón ácsorgó fél emelettől. Ők zavartan motyogtak valamit és visszaindultak a termükbe. Addig oké, hogy feldobjuk a szürke hétköznapokat, és ingyen műsort adunk, de nem kell ezért állandóan minket figyelni. Ha valamit teszünk, azt pillanatok alatt úgyis megtudja mindenki.
- Browns! Lawson! – rikácsolta Mrs. Roberts a lépcső aljáról – Hol vagytok?
- Jövünk! – kiabálta le Nate, miközben lefutottunk a lépcsőn.
- Itt állok fiam, ne ordíts! – szidta le a tanárnő, mire ő csak vállat vont.
- Mi lenne, ha megmozdulnátok? – indult el Mrs. Roberts.
- Mi lenne, ha megmondaná merre? – dünnyögte Nate.
- Hogy mondod? – fordult meg a tanárnő, mire csak Nate a fejét rázta.
Az úti cél hamar kiderült, mikor Mrs. Roberts intett, hogy lépjünk be a tanári szobába mi is. Az ott lévő tanárok csodálkozva néztek ránk. Oké, az esős alakítást biztos hallották, de valószínűleg ők sem értik, hogy miért vagyunk jelen itt. Jobban szemügyrevettem ezt a helyet. Párszor már voltam itt, de akkor csak éppen behoztam valamit és mentem is. Egy sportpályai kapu formájú asztal foglalta el a legnagyobb helyet. Volt néhány dolgozat kupac és tanterv elszórva az asztalokon. Előtte egy nagy zöld szőnyeg terült el, aminek a közepére egy vajszínű kanapét helyeztek, elé pedig egy kis ovális kávézóasztalt. A falon a fogasok mellett kismillió kulcs volt, mindegyik más színű, rikító bilétával. A terepfelmérésből Mrs. Roberts zökkentett ki amint a kezembe nyomott három hajszárítót, Nate-ébe pedig négyet.
- Indítsatok felfelé! – mutatott kifele az ajtón – Én is mindjárt megyek utánatok!
- De miért pont… - kezdtem, amikor kiértünk a folyosóra, de Nate félbeszakított.
- Nem tudom.
- Na, most mi van? – löktem meg a vállammal a fiút.
- Semmi csak, ha…
- Ha…? – kérdeztem, mert hallatszott a hangján, hogy van valami.
- Ha ezért kapok valamit, akkor úszott a nyári tábor - mondta mikor felértünk az emeletre.
- Ne aggódj. Ha lesz valami, majd én vállalom, hisz én kezdtem. Egyébként is, Ackland tanár úr úgyis bír minket.
- Nem kell elvállalnod. Én is ott voltam. Az én hibám is – ment be az osztályba. - Na, mi volt? – támadott le rögtön Austin. 

A mi barátságunk Austinnal még óvodában kezdődött, azóta ő a legjobb barátom. A kapcsolatunk szorosabb, mint azt bárki is gondolná, és bárki bármit gondol, sosem voltunk egymásnak többek, mint egy barát. Sokan mondják, hogy fiú és lány között nem létezik igazi barátság, mert az egyik fél mindig többet érez… Nos, mi ennek az elméletnek a tökéletes ellenzéke vagyunk.
- Kaptunk hajszárítót – vontam vállat és letettem az imént említett tárgyakat.
Az elosztásból egy kisebb vita alakult ki, végül a fiúk kaptak kettőt, a lányok ötöt, hisz mégis több hajszárítóra van szükség ilyen mennyiségű haj megszárításához. Az osztály feloldódva szárítkozott, amikor egy éles sípszó szakította félbe a szokásos hangzavart. Fülemet dörzsölve fordultam meg, ugyanis épp az ajtó mellett szárítkoztam.
- A nemrég történt incidens miatt teremfogságot kaptok – mondta Mrs. Roberts.
- Aj már! De pisilni elmehetünk ugye?
Fogalmam sincs, ki kérdezte, de ennek a megszólalásnak a hatására mindenki lehajtott fejjel, rázkódó vállal állt, és várta, hogy a tanárnő elhagyja a termet.
- Örülnék, ha egy kis értelem is ragadna rátok! A mellékhelyiségbe természetesen kimehettek. Valamint nem fogadhattok „látogatókat” sem - a mondatok nyomatékosításáért kettőt tapsolt és kiviharzott az osztályból hőn szeretett tanárnőnk.
- Rosszabb, mint a börtön – szólalt meg mellettem Jasmine.
Az ajtóban Angie jelent meg és döbbenten nézett körbe a társaságunkon. A helyében én sem cselekedtem volna másképp, hisz hét hajszárító zümmögött ütemesen, mindenfele vizes cuccok, és az imént hagyta el a termünket Mrs. Roberts.
- Miről maradtam le? – mosolyodott el.
- Hülyülés az esőben, engedetlenség, szétázott cuccok, teremfogság – sorolta Scarlette.
- Tessék – nyomta Angie kezébe Jeremy, Pete mobilját.
- Most tényleg…? – kezdte Lora.
- Tényleg – biccentett Dave.
Mindenki a telefon köré gyűlt. Igen, tényleg fent volt a reggeli műsorunk a YouTube-on. Peter hetedikes barátja volt olyan kedves reggel, és indította el a zenét, Pete pedig ismerve minket előkészítette a kameráját.
- Ez nagyon jó lett – dicsérte meg Rose, Pete-et.
- Kösz – biccentett kamerásunk.
- Ezt muszáj tweetelnem – mondtunk egyszerre Lorával, majd elnevettük magunkat.
- Tweeteld, én majd retweetelem – mondtam.
- Gyerekek! Mikor komolyodtok meg? – lépett be Mrs. Henderson a terembe.
- Soha? – kérdezte vissza Dave.
A biológia tanárnő csak a fejét rázva leült a tanári asztalhoz. Mire becsengettek, már mindenki viszonylag száraz téblábolt valamerre. - Gyerekek üljetek le! – szólt ránk a tanárnő.

- Mert? – kérdezte Dave.
- Talán mert becsöngettek!
- Ja.
- Nem ja, hanem igen.
- Biztos – legyintett Dave és a helyére sétált.
Amikor mindenki megérkezett oda, ahova már eredetileg öt perccel ezelőtt kellett volna, nagy hangzavar támadt, mivel előszedtük a biosz cuccunkat.
- Brooke – szóltam hátra.
- Tessék?
- Visszahoztam az Örökéjt – fordultam hátra a széken és odanyújtottam neki.
- Köszi – vette el a könyvet, én pedig visszafordultam.
- Hé – bökött meg – Tessék, itt a következő.
- Köszi – fordultam újra hátra – Nézz az égre! Milyen cím ez?
- Fura – vont vállat – de a könyv jó.
- Gyerekek! – kiáltotta el magát Mrs. Henderson.
- Igen? – fordultam vissza.
- Óra van! – nézett rám mérgesen.
- Ja, a falon. Mi is látjuk. De az ott van már vagy nyolc éve – motyogta Dan az ajtófelőli sorból. Ezen a megszólaláson kiszakadt mindenkiből egy hatalmas röhögés.
- Elég legyen! – csattan fel a tanárnő, de a hangját elnyelte a nevetésünk.
- Nem is nyolc éve. Hatodik elején eltörtünk egyet – szólalt meg Andrew töprengve.
Erre a kijelentésre mindenki mosolyogva vagy nevetve gondolt vissza, hogy törtük el az órát. Senki nem gondolná, hogy a fiúk hülye szőlőcsatájába valahogy belekeveredett egy mandarin és az végzett az órával.
- Nálatok miért lehet, egy normális órát sem tartani? – rázta a fejét vegyes érzelmekkel a tanárnő. – Pedig érdekes anyagot vennénk…
- Mit? – érdeklődött Jeremy.
- A vérkeringést.
- A vér kering és? – értetlenkedett Austin – Ezen mit kell magyarázni?
Ettől a szóvicctől már patakokba folyt egy-két ember könnye, annyira nevetett.
- Lapot elő! – kiáltotta el magát Mrs. Henderson – Dan ha nem kelsz fel a földről, és nem hagyod abba a nevetést, akkor kérem az ellenőrződet!
Egy pillanat alatt mindenki elcsendesedett és visszafojtott mosollyal nézett a földön fetrengő Dan-re.
- Hát te, hogy kerültél oda? – kérdezte Jeremy.
- Leestem – kászálódott fel Dan.
- Mégis hogy? – értetlenkedett Rose.
- Nem tudom – vont vállat, mire páran felröhögtek.
- Nos akkor a vérkeringés… - kezdett bele a tanárnő, de a jelzőcsengő félbeszakította. Eléggé meglepődött, hogy így elment az idő, mondjuk mi is. - Ezt az órát mindenképp be fogjuk pótolni! – kezdte szigorúan – Mivel már csak öt perc maradt, kezdjétek el olvasni az anyagot! A munkafüzet és a vázlatírás házi feladat! 

- Sose kellett vázlatot írni! – morgolódott Jasmine.
Óra végéig csendben voltunk. A többiség ugyanazt az egy sort bámulta vagy a szabad felületre firkált. Talán ha tízen tették, amit a tanárnő kért. Kicsengetéskor a tanárnő felkapta a cuccát és kiviharzott a teremből.
- Hát ez rendesen berágott ránk! – ült fel a padjára Amy.
- Az gáz! Mi van ha kövi órán dogát írat? – ült mellé fel Lora.
- Biztos, hogy nem – pakolta elő a tízóraiját Camil.
- Honnan tudod? – kérdezte Kyra.
- Három anyagonként írat mindig. – felelte Camil.
- Még sose vettétek észre? – nézett döbbenten Sophie.
- Még soha nem figyeltem erre – lepődött meg Scarlette.
Miután becsengettek, eltettük a megmaradt tízórainkat, vagy épp kidobtuk a feleslegessé vált csomagolópapírokat, majd előszedtük a francia felszerelésünket meg a lapokat és vártuk a francia tanárnőt.
- Bonjuor! – köszöntünk szinte egyszerre Mrs. Benson-nal.
- Gyerekek! – tette le a cuccait a tanári asztalra - Mit csináltatok már megint?
Semmit… Mindig mi vagyunk a rosszak… Tanár néni mindig rosszat gondol rólunk… jöttek mindenfelől a válaszok. Az utolsó mondat egy kisebbfajta mosolyt csalt az osztályfőnökünk arcára.
- Legalább egy kicsit fogjátok vissza magatok légy szíves! – kérlelt minket Mrs. Benson.
Mi bólintottunk, amolyan: oké, értettük semmi balhé fejjel. Na ezt kb. egy óráig vagyunk képesek betartani, aztán újra elszabadul a pokol és mindenki teszi amit jónak lát, és amitől jól érzi magát.
- És akkor most akkor kezdjük az órát!
Kisangyalként, hangtalanul mászkáltunk át a másik padokhoz. Elmondtuk a saját közmondásunkat majd megmagyaráztuk, hogy mit jelent és beírtuk a táblázatba. Én minden sor elejére írtam egy nevet és aszerint haladtam így óra végére megvolt mind. Rajtam kívül csak Sophie-nak, Brooke-nak és Scarlette-nak sikerült.
- Alice odaadod a lapod, hogy be tudjam fejezni? – kérdezte Jasmine.
- Persze, egy pillanat csak Liv még leírja az utolsót!
Miután Olive befejezte átadtam a lapot Jas-nek.
- Gyerekek ne feledjétek! Holnap írunk ezekből egy kis röpdolgozatot! – szólt a tanárnő.
- Neee! – kiáltotta szinte mindenki.
- De, hát már olyan rég nem írtunk semmiből. Vagy akkor írjunk az 5-ös lecke A-B-C szavaiból?
- Vaaagy – húzta el a szót Nessa – Mi lenne, ha csak a közmondásokból írnánk? - Az úgy jobb lenne – értett egyet vele Angie.

- Oké, megegyeztünk! – mosolyogott Mrs. Benson.
Fura volt, hogy az ofőnk nem tárgyalta túl a reggeli esős ”akciónkat”, de senki nem merte felhozni, mert félt, hogy nagyobb büntetést kapunk, mint az egynapos teremfogság. Gondolatainkból a sulirádió ismerős jelzése rántott vissza a való életbe.
- Figyelem, figyelem! – szólalt meg Mrs. Roberts hangja a hangosban – Sajnálatos módon ma sem fog szólni a szünetekben zene, ismételten a 8.a-nak köszönhetően.
A folyosóról nem jött semmilyen felháborodott kiáltás vagy morgás. Senki nem mert a 8.-nak beszólni, és a reggeli műsorunk után, amivel kivágtuk – sokadszorra – a biztosítékot Mrs. Roberts-nél, senki nem is akart. Egyébként tegnap pedig azért nem volt sulirádió, mert még pénteken megkértem Pete-et, hogy tegye be a The Pretty Reckless Kill Me című számukat. A szám nem volt cenzúrázatlan így a változatosság kedvéért nem csak Mrs. Roberts, hanem az összes tanár kiakadt. A pozitívuma az volt, hogy Amy megimádta azt a számot.
- Hova-hova fiam? – állta útját az ajtóban Mrs. Roberts Austin-nak.
Egy pillanatra mindenki meglepődött, hogy Mrs. Roberts milyen gyorsan felért a földszinti – iskolarádiónak külön berendezett – teremből, majd érdeklődve vártuk a folytatást.
- Csak pisilni! – vigyorgott Austin.
- Olyan nehéz megtanulni, hogy mellékhelyiség? – fogta a fejét a tanárnő, mire Austin csak vállat vont.
- Itt fogok állni az osztályotok előtt! Foster ha meglátom, hogy le akarsz menni… - szólt utána Mrs. Roberts.
A szünet többnyire haj- illetve ruhaszárogatással ment el. Aki már teljesen száraz volt, az valamilyen órára házit másolt, tanult vagy a francia lapot fejezte be. A becsengetést követően kivágódott az ajtó és Mrs. Roberts Austin-t tessékelte be maga előtt.
- Azonnal bemész, és bent maradsz! – szólt rá szigorúan és becsukta az ajtót.
- Mi történt? – kérdezte Nate.
- Ez kész. Bejött utánam a WC-be – röhögte el magát Austin.
- Mégis miért? – érdeklődött Rose.
- Bent beszélgettem a hetedikesekkel.
- Na, akkor a „Tanárok Akik Ma Biztos Berágtak Ránk” lista bővült még egy fővel. – ugrott le a padjáról Amy miután elkapta a Jeremy által dobott szendvicset.
- Elnézést a késésért, csak megbeszélés volt a másik iskolában – sietett be a kémiatanárnő az osztályba.
- Semmi gond – feleltük kórusban.
Ő azoknak a tanároknak az egyike, akiket igazán bírunk, és egy hullámhosszon vannak velünk. Az érzés pedig kölcsönös, hisz tőle még egy beírást sem kaptunk, illetve ha valaki puskázik, nos hát, azt nem nagyon veszi ő észre.  - Beizzítom a gépet, és akkor kezdhetjük is a reakcióegyenleteket! – mondta miközben összekapcsolta a laptopját a digitálistáblával – Kell kalibrálni? – nézett fel, de amikor meglátta, hogy néhányan melegítőt viselnek, hajszárítóval a kezükben és a radiátorokon pulcsik, nadrágok és felsők vannak, akkor abbahagyott mindent és felegyenesedett.

- Hát veletek meg mi történt? – kérdezte döbbenten. Tudta jól, hogy milyen balhésak vagyunk, mégsem úgy kezdi ilyen esetekben a mondandóját, mintha mi lennénk a hibásak.
- Hát az úgy volt… – kezdett bele Dan.
- Egyszerűbb, ha megnézi – vont vállat Pete.
- Megnézni? Mégis hol? – döbbent le egyik kedvenc tanárunk.
- Hát a YouTube-on – kiabálták be egypáran.
Mielőtt még a tanárnő szóhoz jutott volna, Camil már beírta a megfelelő szavak és elindította a videót. A tanárnő leült a laptopja elé és onnan nézte, mi pedig a helyükről. Így csendben, nagyban sokkal jobban megfigyeltem a felvételt. Még a tanárok ordítottak velünk Pete-nek volt ideje megvágni az elejét és a végét. Az első pár másodpercben szimpla feketeség van, majd a semmiből hirtelen középre repül egy fehér betűs felirat: Mert miért ne? – Táncolj az esőben. Hozzátenném, hogy egy szép kis sorozatunk van már, Mert miért ne? címmel.
 Miután a felirat kiúszik a képből egy pillanatnyi feketeség, majd megjelenik a beborult ég, az üres udvar. A kamera átvándorol a dobogón ülő társaságunkra, akik egyfelé merednek mind. A kép megint fordul és engem vesz. Én kinyújtom a kezem, amire leesik az első esőcsepp, majd szépen sorba a többi is. Elindulok ki a pálya közepére és Mrs. Roberts – akit nem mutat a kamera – ordítozása ellenére továbbra is az esőben téblábolok. Hirtelen megállok és lehunyom a szemem. A hangosból felcsendül Kevin Rudolf ft. Flo Rida You Make The Rain Fall-ja. Kinyitom a szemem és meglátom a barátaimat. Your eyes are so deceiving-től már mindenki együtt énekel. Teszek egy lépést előre, testem mellé zárom a karjaimat és pár alap lépés után, egy apró vállmozdulattal jobbra hátra nézek és elmosolyodok, majd ugyanezt balra is megcsinálom. A következő pillanatban mindenki egyszerre kezd el mozogni. Mintha hónapok óta mást sem csináltunk volna, mint ezt gyakoroltuk. A végén Austin és Nate összenéznek, majd átpörgetnek minket Jas-zel és eldöntenek. Önkéntelenül és Nate-re tévedt a pillantásom, aki szintén engem figyelt. Amikor elkapta a pillantásom rögtön visszafordult a tábla irányába. A videó megdermedt abban a pillanatban, amikor a fiúk eldöntenek minket és egyre jobban halványodik, majd átmegy a kép feketébe és felúszik stáblista szerűen, azoknak a neve, akik a videóban szerepeltek, a dal címe, előadója és így tovább.