2. Fejezet | 2 fele |

Halihóóóó! :)
Két hét után itt a 2. fejezet második fele. Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam, de sajnos  a suli alatt lassabban tudok írni.

Valamint azoknak a kedves embereknek - és persze azoknak is akik véletlenül csak idetévedtek - Kellemes és Békés Ünnepeket Kívánok.
C.

Dobogó helyett most a pálya másik oldalán lévő padok közül az egyikre ültünk fel – már aki ráfért – a többiek pedig körülálltak.
- Nem elég, hogy ”lenyúlja” a pasimat még a cuccaimat is másolja – mondta Liv arra utalva, hogy én fehér bajuszos pulcsiba, világosbarna csőnadrágban és tornacipőben vagyok, ő pedig szürke bajuszmintás pulcsiban – a minta alatt egy „Moustache” felirat – piros csőnadrágban és egy magas szárú piros tornacipőben. 
- Jajj menj már! Te jöttél később suliba. Még esélyem se volt lemásolni téged! – mondtam nevetve.
Ő még mindig játszotta a megsértődöttet így folytattam. – Nem hiszed, hogy amikor a házatoknál voltam benéztem az ablakon, és amikor megláttam mit készítettél elő, hazafutottam és gyorsan átölöztem?
- De! Pontosan ezt hiszem!
- Én tudod, mit hiszek? Azt, hogy bolond vagy! 
- Ha! Mondtam, hogy idióta! – kiáltott fel Austin. 
- Ja! Az én idiótáim! – ölelt meg minket Angie.
Ez az egész kamuveszekedés jobb kedvre derítette az osztályt. Nálunk mindig megvan a hangulat, ami általában egységes. Vagy szakadunk a röhögéstől vagy szomorúak vagyunk. Az előbbi az 98%-ban jelenik meg, az utóbbi pedig 2%-ban. 
- Becsöngtek! – rántott hátra Amy, mire én felsikítottam.
Majdnem hátraestem, de szerencsére Austin és Nate elkapta egy-egy kezemet és visszahúzott.
- Ha még egyszer ezt csinálod… - kezdtem, de nem ment a komoly hangnem és elröhögtem magam… ahogy mindenki más is.
Úgy látszik, ma én vagyok a soros, akire Amy a szívbajt hozza. 
- 8.a már megint hol van? – érdeklődött az ügyeletes tanár. 
- Ott, ott és ott – mutatott körbe rögöve Dave az udvaron. 
- Véletlenül nem órán kellene lennetek? 
- De. Talán. Miért? 
- Mert már öt perce becsengettek! – ordított ránk tanárnő. 
- Tényleg – döbbent le Austin, amint végignézett az udvaron és csak mi, huszonkilencen voltunk (két hetes az osztályban). 
- Tényleg! Na, indítsatok felfelé! Egy pisszenést se halljak! – kiabált ránk a tanárnő. Hogy megmutassuk, milyen szófogadó osztály vagyunk kettes sorban, egymás kezét fogva(!) vonultunk a folyosón. Amikor a lépcsőhöz értünk Dan valamilyen okból kifolyólag elkezdte énekelni a Jingle Bells-t. Páran csatlakoztak hozzá rögtön, mint például a balhés négyesünk. Az osztály nem éneklő felének több se kellett. Zengett a röhögésünktől az egész épület.

- CSENDET! – ordította a tanárnő – Ha nem maradtok csendben, mehettek az igazgatóiba!
- Rég láttam Ackland tanár urat. Szerintem már hiányol. – nevetett tovább Dan.
Már éppen elnyugodtunk, amikor ezzel a megszólalásával újabb nevetés tört ránk. Egymást támogatva estünk be az osztályba. 
- Gyerekek – mosolyogott Arts tanár úr – Már azt hittem eltűntetek. 
- Csendet! Ha Arts tanár úrtól panaszt hallok rátok tényleg mentek az igazgatóiba! – fenyegetőzött a tanárnő. Mi csak ”ijedten” bólogattunk, ő pedig kiviharzott a teremből. 
- Na! – kiáltott Austin – Végre elhúzott! 
- Gyerekek! – szólt ránk a tanár úr – Csak csendben! 
- Értettük! – feleltük kórusban.
Arts tanár úr tartja a rajz és technika óráinkat, több kevesebb sikerrel. Nagyon jó fej és engedékeny. Általában bármit csinálhatunk, csak ne jöjjön át másik teremből a tanár. Pár perc múlva állt a bál. 
- Liv kérlek, ne sikítozz, amikor ló van a filmben, Andrew ne ölelgesd Angie-t és Dan! Miért ütöd a padot az üvegeddel? – fogta a fejét a tanár úr. Valami művészettörténeti film ment a digitális táblán. 
- Alice! Figyelsz? – kérdezte Jasmine. 
- Mi? Ja, persze!

- Szerdán órák után jó lesz? 
- Tessék? 
- Szerdán délután, órák után, forró csokizás! Rémlik? Kb. két perccel ezelőtt beszéltünk erről – lengette meg a kezét az arcom előtt.
- Bocsi, máshol vannak a gondolataim.
- Semmi. Na, szerdán jó?
- Igen. Tökéletes – válaszoltam. 
- Aliceeeee! – kiabálta Liv – Nézd egy ló! 
Félrebillentett fejjel néztem rá, olyan „most meg mi van?” arccal. Vállat vonva odasétáltam az első padhoz ahol Angie és Sophie ült. Angie automatikusan bedobta a cuccait a padjába, én pedig felültem rá és nekidőltem a falnak. 
- Ne is figyelj rá! Megbolondult! – rázta a fejét Angie. 
- Vettem észre – nevettem el magam.
Elővettem a telefonomat és csináltam vagy száz képet. Liv sikítozva mutogat a táblára, Austin, Nate, Jer, Dave, Andrew és még egypáran összegyűrt alufólia labdával és fornettis zacskóval dobálóznak. Brooke és Kyra valami sportújságot olvasnak. Jasmine és Scarlette twittereznek a telefonjukon. Áh, csak a szokásos. Aztán hirtelen kivágódott az osztály ajtaja. A mobilom reflexből Angie ölébe dobtam, aki berakta a padba azt. Mindenkire megdermedve meredt oda, ahol Harris tanár úr állt. 

- Gyerekek! – kezdte mély, rideg hangján. – Mégis mit csináltok? Nem óra van?
Mintha egy távirányítón megnyomták volna a mute gombot. Néma csend, még mozdulni sem mer senki.
- Miért használjátok a mobiltelefonokat? – utalt Jasmine-re és Scarlette-re akiknek nem sikerült időben elrejteni az előbb említett eszközöket - Mi ez a rumli? Miért van mindenhol koszos papír? – nézett a fiúkra - Kislányom te mért ülsz a padon? – pillantott rám - Jason! Miért nem fegyelmezed őket? – fordult Arts tanár úr felé. Harris tanár úr volt a suli legrettegettebb tanára. Hála égnek minket nem tanított. Mielőtt még Arts tanár úr megszólalhatott volna, Dan mondott valami igazán érdekeset.

- Harris tanár úr kérem, ne haragudjon Arts tanár úrra. A mi hibánk, hogy ilyen hangosak vagyunk. Ez az utolsó hét az őszi szünet előtt.
Harris tanár úr szólásra nyitotta száját, majd visszacsukta. Mormogott valamit arról, hogy: az iskolában tanulni kell, bármilyen nap is lesz másnap.
- A folyosó végén tőletek nem tudok tanítani! Nyitva hagyom az ajtótokat és a másik termét is. Ha egy hangos szót hallok… – hagyta befejezetlenül a mondatot, hogy még hatásosabb legyen, majd kiment a teremből.
Mindenki összenézett, aztán bűnbánóan Arts tanár úrra. Tényleg most miattunk szív majd. A néma csendet a kicsengető csengő törte meg. Kicsit összerezzent mindenki majd fellélegeztünk. Megint levonultunk a szünetre, csakhogy a helyünkön hetedikesek ültek. 
- Na, még csak ez hiányzott! – morogta Jasmine. 
- Lúzerek tünés innen! – kiáltotta rájuk Austin. 
- Miért? Ez egy szabad pad. És mi voltunk itt előbb. – viháncolt az egyik lány.
- Nagy tévedés. Mi már egy évvel korábban itt voltunk, ha úgy nézzük. És ez a mi padunk. – szólt rájuk Dave.
Liv megrángatta a pulcsim ujját és megkérdezte halkan, hogy nem megyünk-e sétálni. A válaszom egyértelmű nem volt.  
- Oké! Na, most takarodtok innen vagy valamit megtud fél suli! – kiáltottam rájuk. Döbbenten néztek össze, majd rám és megint össze.
– Legközelebb jobban odafigyelhetnétek, hogy mit hol hagytok el… - tettem hozzá egy vigyor kíséretében.
Szó nélkül leszálltak a padról és elvonultak. Ez a tekintetkapkodás ragadós volt, ugyanis az osztálytársaim döbbenten nézték az elvonuló hetedikeseket, majd rám aztán vissza. 
- Most meg mi van? – ültem fel a padra értetlenül.

- Mit tudsz, amit mi nem? – érdeklődött Sophie. 
- Mond el! – kérlelt Camil.- Nem lényeg… – legyintettem. 

- Na! Mond már! – erősködött Jeremy. 
- Csak annyi, hogy a fizika előadóban találtam a padban egy listát.
- Milyen listát? – kérdezte Angie. 
- Na vajon mégis milyet? – forgattam a szemem.
Alig fél perc néma csend után egyszerre szólalt meg a társaságban minden lány. 
- Pasi lista.

- Pasi lista? – értetlenkedtek a fiúk – Mégis milyen pasi lista? 
- Szép! – pacsizott le velem Jasmine. 
- Hahó! Valaki kinyögné, hogy mégis mit takar ez? – szólalt meg Austin. 
- Röviden annyi, hogy top 5-10 vagy ritkább esetekben tizenöt húszas lista helyesség szerint – magyarázta Rose. 
- Tessék? – döbbentek le a fiúk egyszerre.
A szünet maradék részében a fiúk bezsongtak, és tudni akarták benne voltak-e valamelyikben, és ha igen akkor hányadikként. 
- Oké. Ha mondok pár nevet békén hagytok? – kérdeztem.
- Igen – kiáltották kórusban. 
- Nate, Austin, Jeremy, Dave, Andrew és még egypáran. 
- Gyere! – rántotta meg a kezemet Angie és Liv is. 
- Tessék? 
- Menekülj! – tanácsolta Nessa.
Aztán leesett, hogy a fiúknak tuti újabb kérdéseik lesznek. Felvettem Angie és Liv tempóját és az ajtóhoz futottunk. 
- Hé, lányok! Hova? – érdeklődött Hannah.
- Be – felelte egyszerűen Liv.
De most tényleg? Nem egyértelmű, hogy be szeretnénk menni?
- És mégis miért akartok bemenni? – kérdezte Claire. 
- Mert… - kezdte Liv, de kihallottam a hangjából, hogy nem tud bevehető magyarázatot adni így én folytattam. 
- Mert mindjárt a földet fogom ölelni. – mondtam és meginogtam.
Angie és Liv kapcsolt, még szorosabban fogták meg a kezemet.
- Oké. Menjetek – mondta Hannah. 
- Kösz – biccentettem és betámogattak az ajtón.
Amikor a folyosón elfordultunk az első kanyarba jobbra már nevetve futottunk fel az emeletre. 
- Szerintem bújj el - tanácsolta Lora, aki időközbe értesült a lenti dolgokról. 
- De… milyen óránk lesz? – kérdeztem. 
- Ömm… mikor is marad el az óránk? – kérdezte Amy. 
- Ma – felelte egyszerre Liv és Angie. 
- Akkor média lesz. 
- Aj már – nyavalyogtam – Az közös óra, ráadásul kémia témazáró. - Uff. Tanultatok? – kérdezte Lora.

- Nagyjából. Ti? – kérdeztem vissza.
Amy és Lora csak átnézte, Olive tanult, Angela pedig átnézte a vázlatokat, és a könyvet elolvasta. Becsengettek. Beültem a helyemre. Liv leült mellém, Amy felült elém a padunkra, Lora pedig a Liv előtti székére. Így valamennyire ”biztonságban” vagyok. 
- Fiúk! – hallottuk a csukott ajtón keresztül az ügyeletes tanár hangját. 
- Alice! – kiabálták kórusban, a következő pillanatban pedig szó szerint beestek az ajtón.
Austin megcsúszott a lábtörlőn, Nate megbotlott a lábában, Jeremy átesett rajtuk, Dave meg „mert miért ne?” alapon rájuk ugrott. A négy fiú földön fetrengve röhögött egymáson. Már mindenki leült a helyére, elővette a füzetét, vagy éppen puskát írt, amikor megjelent Mrs. Clark az ajtóban.
- Gyerekek mégis mit csináltok? – döbbent le. 
- Fekszünk a földön, és röhögünk – közölte nemes egyszerűséggel Austin. 
- És megtudhatnám, mért csináljátok ezt?
- Nem fontos – legyintett Jer. 
- Értem. Akkor kérhetném, hogy üljetek le a helyetekre? A ti időtök megy. 
Felálltak a fiúk és a helyükre siettek. Amy leszállt a padomról. Ők voltak a hetesek Lorával, de nem mentek ki, Mrs Clark-ot ez egy cseppet sem érdekelte, mert kiosztotta a dolgozatokat és leült a tanári asztalhoz. 
- Figyelni fogok! Nincs puskázás! A kémia tanárnő külön megkért, hogy figyeljetek rátok! – mutatott a fiú sorra. – Nos, jó munkát. 
- Kösz! – mondta halkan Austin mire felröhögött az osztály.
Még múlthéten kikönyörögtük, hogy a nyíltnapok miatt halasszunk, így most médiaismereten írjuk meg a kémia témazárót. Mindenki a lapja felé hajolva dolgozott. Csak öt feladat volt, bár az utolsó kettő kicsit nehezebb, de végül Liv segítségével megoldottam. Még egyszer átnéztem a dolgozatot aztán megrúgtam Amy székét. Hátradőlt a székén és kicsit felém fordította a fejét. 
- Kell valami? – suttogtam.
Felemelte a lapját, mint aki átnézni én pedig lefirkantottam egy zsebkendőre a hiányzó válaszokat és az ölébe dobtam.
- Köszi – suttogta és másolni kezdett.
Körbenéztem az osztályba és összetalálkozott a tekintetem Nate-ével. Segélykérően nézett rám. 
„Mit nem tudsz?” – tátogtam. Ő pedig a kezével mutatta, hogy „3” és „5”. Bólintottam és kihúztam a mindenes füzetemből egy lapot. Leírtam a válaszokat majd összehajtogattam. Lehajoltam, Liv, Jasmine és Scarlette széke mögött végiggurítottam a kis papírgalacsint. Szerencsére az ő székénél állt meg, felkapta és az ölében széthajtogatta. Innentől kezdte figyeltem, hogy mikor néz fel Mrs. Clark. Ha rendezkedni kezdett, mindig pisszegtem azoknak, akik esetleg bajba kerülnének, ledobtam a tollam vagy köhögni kezdtem.

- Browns! – szólított fel a tanárnő.
- Tessék? 
- Megfáztál? – érdeklődött.
- Igen – válaszoltam rekedten, és szipogtam mellé.
- Jól érzed magad?
- Persze.
- Ha nem, akkor szólj! 
- Mindenképp. 
A tanárnő visszahajolt a papírjai felé és folytatta, amit félbehagyott.

Miután megszólalt a csengő mindenki befejezte az utolsó mondatokat, átnézte a dolgozatát és felállt, majd kivitte a tanári asztalhoz. 
- Remélem, nyolcadik osztályban már senki nem adja be névtelenül a témazáró dolgozatát! – állt fel Mrs. Clark az asztaltól. 
- Jaj ne! – kapott a fejéhez egyszerre Dave és Jer. 
- Evans! Hayes! Nem mondjátok komolyan? – fogta a fejét már a tanárnő is.
- Csak vicceltünk. – röhögtek egyszerre. 
- 8.a! – emelte fel a hangját Mrs. Clark – Ti nem fáradtok el? 
- Nem! – kiáltottuk kórusban. 
- De én tőletek igen! – mondta fejét ingatva a tanárnő, mire mi felnevettünk. Mrs. Clark kisietett a teremből mielőtt még jobban kifárasztjuk.

- Még lesz valamilyen óránk? – kérdezte Tiffany.
- Tesi. – válaszolt Mark.
Mindenki fogta a tesicuccát és levonultunk az öltözőbe. 
- Kint leszünk? – kérdeztem Wayns tanár úrtól. 
- Hááát… kimenjünk? – kérdezett vissza. 
- Menjünk? – néztem körbe.
Ja, igen. Wayns tanár úr. Sokak szerint bunkó, de szerintem, ha normálisan viselkedsz, akkor ő is. Többiek össze, majd rám néztek és vállvonogatva azt mondták: mindegy.
- Menjünk – mondtam a testnevelés tanárnak.
Bevonunk az öltözőbe. Lányok balra, fiúk jobbra. Mindenki beszélgetve kezdett átöltözni, amikor kivágódott az öltöző ajtaja. Szerencsére Liv, Angie, Jasmine, Scarlette, Camil, Brooke és én a zuhanyzóknál öltöztünk, így mi csak hallottuk, hogy kivágódik az ajtó. Austin volt az. Ezt pedig onnan tudtuk, hogy Wayns tanár úr azt kiabálta neki, hogy: Foster te meg mit akarsz a lányöltözőben? Páran felsikítottak, majd berohantak oda, ahol mi öltözünk. 
- Izé, bocs. – hallottuk Austin hangját – Csak el akartam kérni az osztálykulcsot.
- Komolyan? – léptem ki onnan zokniban, farmerben és a fehér tesi pólómban. Austin kérdően nézett rám.- Nem rémlik? Még múlt héten eltört. 

- Ja! Tényleg. – nevette el magát. Az, hogy a kulcs hogyan tört el, nos az egy külön történet. – Bocsi. 
Becsukta maga után az öltözőt. Innentől kezdve viszonylag csendesen öltöztünk át, leszámítva a beszélgetőket. Testnevelés óra hamar eltelt. A bemelegítő négy nagykör után, a már megszokott nyújtógyakorlatok következtek. Egyszer végigcsináltuk a hatvannégy üteműt és jött– végre valahára – a kedvenc anyagom. 
- Kettesével álljatok össze. – kiáltotta Wayns tanár úr. – Akik megvannak, vegyenek fel egy labdát.
- Liv? – néztem körbe.
- Most Angie-vel leszek nem gond? – kérdezte Olive.
- Rendben. Nem gond. Miért lenne? – kérdeztem vissza. 
- Alice van párod? – fordult felém Lora.
- Még nincs. Neked?
- Nincs. Leszel? 
- Persze. És Amy? – néztem rá kérdően. 
- Dave-vel van, mert Jeremy meg Andrew-val. – magyarázta.
- Értem.
- Melyik oldalon akarsz állni? – kérdezte.
- A sötét oldalon – nevettem el magam, mire Lora is rákezdett.
- Átmegyek én a másik felére, oks?
- Oksi.
- Mindenkinek van párja? – kiáltotta a pálya széléről Wayns tanár úr.
- Igen – kiabáltuk kórusban.
- Az meg, hogy lehet? Harmincegyen vagytok! 
- Pete beteg lett! – kiabálta Andrew. 
- Oké! Akkor három lépés, kitámaszt és dob! – adta ki a feladatot a tanár úr.
Azon az oldalon ahol én álltam, szinte teljes szinkronban indult el mindenki és három lépés után eldobta a labdát. A dobásom kicsit ferde lett, de a pálya másik oldalán ért földet. A bal oldalamon lévő személyé keresztezte a labdámat és nem messze az enyémtől esett le. 
- Bennünk van az X! – nevettem el magam. 
- Lehet – nevetett velem Nate.
A meglepetéstől – hogy ő van mellettem – oldalra pillantottam és találkozott a tekintetünk. A következő pillanatba mindketten hátraugrottunk. 
- Brows! Lawson! Mi lenne, ha nem csak egymásra figyelnétek? Még óra van! – szólt ránk a tesi tanár. Páran ’húúúú’-ztak egy sort, mi meg röhögve kerestük a fűben, a kis piros labdánkat. 
- Most egyesével dobtok! Aki akarja, megmondom, hányas lenne. – kiáltotta a tanár úr.
Brooke elhajította a sípszó után a labdáját és a félpálya után nem sokkal ért földet.- Brooke! Legközelebb emeld meg a könyököd! Ez így csak hármas. 

A következő sípszó hallatán Nate, három lépés utána elhajította labdáját. A pálya túloldalán esett le. Páran füttyögtek jelezve, hogy „mekkora már, hogy ilyen nagyot dob”. 
- Szép volt Nate! – dicsérte meg a Wayns tanár úr – De azért figyelj az órán! – tette hozzá, mire páran felröhögtek. 
- Szerinted nagyobbat tudsz dobni, mint én? – érdeklődött Nate.
Na, úgy látszik egómanó meglátogatta felnyalt hajú barátomat. 
- Simán – mosolyogtam, Nate pedig kételkedően nézett rám – Fogadjunk? 
Már válaszolni akart, amikor a sípszó jelezte, hogy dobhatok. Három lépés után, minden erőmet beleadva eldobtam a labdát. Az égen egy kis piros foltot lehetett látni, majd a szomszéd suli udvarán landolt. 
- Azt a… - kerekedett el Austin szeme – Szép volt! – veregette meg a hátam.
- Köszi – mosolyogtam. – Amúgy te, hogy kerülsz ide? Az előbb még Scarlette állt mellettem. 
- Ja. Helyet cseréltünk – vont vállat. 
- Szerencséd, hogy nem fogadtunk – fordultam Nate felé nevetve.
- Mázlid volt – dünnyögte. 
- Alice! Kiváló dobás! Ez fiú ötös! – szólt Wayns tanár úr a pálya széléről. – De te is figyelj az órán!
- Figyelek! – mosolyogtam.
Az óra tovább folytatódott és huszonhét dobás után, végre bemehettünk az öltözőbe. 
- Van még valamilyen óránk? – érdeklődött Amy. 
- Nem, nincs – válaszoltam sóhajtva.
Kifáradva öltöztünk át, senkinek nem volt nagyon kedve most társalogni. Inkább csendben örültünk a fejünknek, hogy túl vagyunk egy újabb hétfőn. Felmásztunk az emeletre, és pakolni kezdtünk. 
- Akkor holnap színház? – kérdezte Rose. 
- Igen – válaszolta Nessa – Mire kell kész lenni? 
- Asszem kettőkor indul a busz a suli elől – mondta Jasmine.
- Alice! Ülünk együtt? – kérdezte Olive.
- Persze. Ez alap – mondtam és feltettem a székemet. 
- Mehetünk? - állt meg mellettem Jasmine. 
- Igen. 
- Olive hova megy?
- Sophie-val áttetették mára a zenesulit a holnapi színház miatt. 
- Ja, értem. Menjünk. 
Jasmine, Scarlette, Camil, Lora, Amy, Tiffany, Austin, Nate és én elindultunk lefele. 
- Francba – dünnyögtem. 
- Mi az? – kérdezte Tif.Igen, általában ő mindenről tudni akar, de ennek ellenére jó barátnőm.

- Fent maradt a könyvem. Menjetek, mindjárt jövök – mondtam és felsiettem. Kivettem a padból a könyvet és beledobtam a táskámba. Nagy sietségemben lefele menet, majdnem elütöttem az igazgató urat a lépcsőn alján. 
- Jaj! Bocsánat. 
- Semmi baj, Alice – mondta kedvesen Ackland tanár úr – Nem láttad valahol Camil-t?
- De. Kint várnak. 
- De jó – lélegzett fel a tanár úr – Oda tudnád adni neki ezeket a papírokat? 
- Persze.
- Köszönöm – adta oda a papírokat, majd megfordult és bement az irodába. Kisiettem a suliból és épp a táskám cipzárját húztam be, amikor neki mentem valakinek. Az igazgató által adott lapok szétszóródtak mindenfele. Ledobtam a táskám a földre és lehajoltam, hogy felszedjem a lapokat.
- Aj – sóhajtottam fel – És bocsi.
- Semmi baj – nyújtotta oda az utolsó lapot egy világosbarna hajú, kék szemű srác. 
- Köszönöm – egyenesedtem fel – És még egyszer bocsánat. 
- Nincs mit – állt fel ő is és elmosolyodott – És még egyszer semmi baj. Matt vagyok. 
- Carmen – feleltem mosolyogva.
- Szép és különleges név.
Ez egy bók akart lenni? Fura érzés futott végig a testemen, jól esett ez a dicséret. Kissé ideges lettem, mert nem tudtam, hogy mit mondjak én, a szavak koronázatlan királynője.
- Ne haragudj, de sietnem kell. Már várnak – mondtam a cipőm orrát nézve és éreztem a kérdő tekinteteket a hátamon.
- Látom – mosolygott még mindig. – Biztos kíváncsiak arra, hogy miről beszélgetünk. Egy személy nagyon kíváncsi és furán méreget… 
Erre felkaptam a fejemet. Vajon ki? 
- Mégis ki? – néztem rá őszinte döbbenettel. 
- Egy srác. Felzselézett világosbarna haj, zöld pulcsi és kék farmer. 
Az nem lehet. Mért érdekelné Nate-et, hogy én mit csinálok? Vagy, hogy kivel beszélgetek?
- Nem akarok tolakodó lenne, de nincs kedved eljönni velem valahova? – vakargatta a tarkóját Matt. 
- Szívesen – válaszoltam magamat is meglepve ezzel a kijelentéssel.
- Mikor érsz rá?
- Hát… holnap színház, szerdán forró csokizunk, csütörtökön meccs lesz, péntek jó neked? 
- Hű. Tartalmas heted lesz. Péntek az jó. Add a mobilod – mosolyogott.
Odaadtam neki az enyémet, ő pedig odaadta az övét. Beírtam a számom és elmentettem. Ő is így tett és visszacseréltük a telefonokat. 

- Majd hívlak – mosolygott még mindig – Örülök, hogy találkoztunk Carmen. Szia.
- Én is örülök Matt! Szia. 
Kikerül és továbbsétált. Nagy levegőt vettem és megfordultam. Nyolc kérdő és egy értetlen szempár vizslatott. Azaz egy értetlen nem volt más, mint Nate. Erőt vettem magamon és egy levakarhatatlan mosoly kíséretében odasétáltam. 
- Camil apud küldi ezeket – nyújtottam át a lapokat. A lány zavartan elvette és dünnyögött egy köszönömöt.
- Ez meg ki volt? – kérdezte Jasmine. 
- Matt – válaszoltam, de úgy látszott ez senkinek nem volt elég – Most ismertem meg. Pénteken találkozunk - mondtam el a rövidített verziót.
Fura volt a saját hangomat hallani az előbb történteket. Biztos én lennék az, aki találkozik egy idegen, helyes sráccal és máris megbeszélnek egy találkozót?  
- Mondj el mindent! – követelte egyszerre Scarlette és Lora. 
- Már elmondtam. 
- Nate megyünk már? – húzta meg a pulcsiját Claire Nate-nek.
Nate-en látszott, hogy maradna, de összenézett Austin-nal, aki bólintott így elindult a másik irányba a barátnőjével. Fura, hogy a fiúnak is van egyfajta némanyelve.
 A figyelmemet az út túloldalán parkoló rozsdavörös furgon keltette fel. A benne ülő férfi engem nézett. A tekintete szinte fogva tartott, és valahogy fura érzés fogott el. Nem tudom pontosan mi, de valami rossz. Nem maradt időm ezen gondolkodni, ugyanis letámadtak mind. Egész úton nyaggattak felváltva, hogy mondjak el mindent szó szerint. Én csak vigyorogva ráztam a fejem.
 Az utolsó egy utcát már egyedül tettem meg. Otthon még nem volt senki. Megírtam a házit és átpakoltam, majd összepakoltam a színházas cuccomat. Utóebédeltem – valamikor tizenöt óra után – és leültem olvasni. Később megérkezett Chris, a bátyám. Nem sokkal utána körülbelül egyszerre jött meg anya és apa is. Jasmine estefele küldött egy sms-t, hogy nézzem át az évszámokat töriből mert, lehet, hogy írunk. Becsuktam a már majdnem kiolvasott könyvet és kisétáltam a történelemkönyvemért. Kivettem belőle a lapot és egy bögre kakaó mellett átolvastam. Amikor már semmilyen csata nem ment a fejembe visszaraktam a lapot a könyvembe és leültem befejezni a könyvet.