1. Fejezet

Épp pakoltam át hétfőre a táskám, amikor a könyveim közül kiesett egy Big Ben mintás, A4-ös, vastag füzet. Beszórtam a maradék cuccom az oldaltáskámba, majd ledobtam magam mellé és a kezembe vettem a füzetet. Érdeklődve nyitottam ki, és csak akkor esett le, hogy ez a naplóm, amit még év elején kezdtem – mármint sulis év elején.

Kedves Naplóm!
Nem, ez túl elcsépelt!
 Üdv kis titokőrző füzetem!
Ööö… túl fura.

 A nevem Alice Carmen Browns Lehetséges volt, hogy Alice helyett Celeste nevet kapom, mert amikor anyu és apu a nevemen gondolkodott még anno, nem tudtak dönteni: Alice vagy Celeste. Egy nap, amikor ez volt a téma köztük, a bátyám odatotyogott hozzájuk és megkérdezte:

- Anyu, Apu! Ki az az Élísz?

Anyuék úgy döntöttek Alice leszek. Így belegondolva jobb is, mint a Celeste. Nincs azzal a névvel se semmi bajom, csak hát… az Alice jobban tetszik. Carmen név közös döntés volt. Három név közül ez tetszik a legjobban, de valahogy az Alice marad meg mindenkiben. Talán úgy kellene bemutatkoznom legközelebb, hogy „ Szia! Az én nevem Carmen Alice Browns” Az viszont úgy már fura lenne. Legalábbis számomra és a körülöttünk tartózkodó ismerőknek is.
 Tizennégy éves vagyok. Utolsó évemet járom a helyi általánosban. Ez az év a legnehezebb. Az utolsó közös év, továbbtanulás, a jegyek… és még sorolhatnám.
Hátközépig érő világosbarna, enyhén hullámos hajam van. A szemem színe kék. Magasságom, testsúlyom és alkatom átlagos, bár szerintem a csípőm széles.
Életvidám vagyok, de néha egy rossz dolog eléggé el tud szomorítani. Minden őrültségbe részt veszek, legyen az bármi. Mondjuk, terveim közt nem szerepel az, hogy utolsó évben kirúgatom magam. Imádok olvasni, írni és zenét hallgatni. Írni leginkább csak naplót írok, de gondolkodom egy történeten is.
 Születésem óta itt élek, az Egyesült Királyságbeli Strange nevezetű városban. Nem nagyváros, de kicsi sem. Anyával, apával és a bátyámmal lakok egy házban. Van egy golden retriever fajtájú kutyám, a neve Princess. Egy sintértelepről hoztuk el, miután meggyőztem anyáékat – magyarán kihisztiztem – hogy ott nem csak „vérengző korcsok” vannak. Hisz nem is tehetnek a szegény kutyák arról, hogy néhány nem normális ember megveri, éhezteti vagy kiteszi őket, távol az otthonuktól. Nem is értem az ilyenek mért vállalják el, ha utána ezt teszik… Vagy ez nekik szórakozás? Mert akkor kíváncsi lennék, ők mit éreznének, ha ugyanez történne velük. 

 Két legjobb barátnőm van (Olive, Angela). Velük bármit megbeszélhetek. Rajtuk kívül még sok barátnőmmel lógok, akikhez szintén szoros kapcsolat fűz. Fiúk közt is vannak haverjaim. Szám szerint két legjobb barátnőm, tizenegy barátnőm (Jasmine, Scarlette, Sophie, Camil, Lora, Amy, Brooke, Kyra, Rose, Vanessa, Tiffany) és hét fiúhaverom (Austin, Nate, David, Jeremy, Pete, Dan) van. Bár az osztályunk harmincegy fős, velük lógok a legtöbbször.
 Abból a hét fiúból egy tetszik… vagyis szerelmes vagyok belé, azt hiszem. Eddig még senki iránt nem éreztem így. Lassan egy éve, hogy megismertem. Múlt októberben jött át a mi sulinkba. Már az első nap megtaláltuk a közös hangot és elég jól elvoltunk. Sokan piszkálnak minket máig, hogy „össze kéne jönnötök” „egymásba vagytok esve, még nem vettétek észre?” „mért nem jártok még?” és ehhez hasonlók. Mindketten vagy visszaszólunk, vagy röhögünk ezen. Nyáron volt időm elgondolkodni és rájöttem – kb. július végén – hogy menthetetlenül belesetem. Persze ezt csak Liv, Angie, Jasmine és Camil tudja. Az első kettő azért mert a LBM-jeim, az utóbbi kettő pedig hosszas nyaggatás után kiszedte belőlem. Harmincegyünk közül Jasmine ismeri a legjobban. Körülbelül tíz éve. Bár én csak egy éve ismerem, azóta is sokat változott. Volt már szemébe lógó haja, aztán tarajos, most pedig elől fel van zselézve simán.
 A mi osztályunk létszáma a legnagyobb, mi vagyunk a legbalhésabbak, de nálunk vannak a legjobb tanulók is, mármint nem stréber az osztály nagyja. Kitűnő tanulók, – kb. 10en - akik számos országos és egyéb versenyt nyertek, mind nálunk vannak. Az osztályátlag így is csak a 4,0 alatt van valamivel…

- Alice! – kiabált anya, én pedig abbahagytam az olvasást.
- Igen? – kiabáltam vissza.
- Jó lenne, ha mennél aludni! Holnap iskola! – figyelmeztetett.
- Oké!
Az órára nézve anyunak igaza volt. Holnap megint nem tudok majd kikelni az ágyból. Becsuktam a naplóm, majd az alsó fiókom leghátsó zugába rejtettem.